Egy párkapcsolat nem a szerelemtől lesz jó!

Máris felkaphatod a fejed. Hogy nem a szerelemtől? Hát akkor mégis mitől? Én úgy gondolom a szerelem az, ami a szerelemtől lesz jó. A társkapcsolathoz ez kevés.

Tegnap este hallottam egy előadást, amiben egy nagyon érdekes összefüggés lélektani magyarázatát fejtette ki az előadó. Arról beszélt, hogy sokan, akik szerelemből köttetnek kapcsolatokat, vagy házasságot, úgy hiszik, hogy mindennek önmagától értetődően kéne a megfelelő irányba fejlődnie. Ezt az ilyenkor megélt „természetes regresszióval” magyarázta, ami a szerelmi befolyásoltság tipikus tünete és pont arról ismerszik meg, hogy lényünket szinte a csecsemő szintjén tapasztaljuk meg, akinek csak egyetlen valami képes csökkenteni a szenvedését, szeretetének tárgya, vagyis az anyja és csakis ez a valaki képes gondoskodni a szükségleteiről is. Innen teljesen logikusnak tűnik, hogy ebből a fejlődéslélektanilag kezdeti stádiumból kiindulva a gondozó az egyetlen, aki tehet valamit a gyermekért, és ha ő nem tudja kitalálni, megsejteni a ráhangolódásából, hogy a picinek mire van igénye, akkor annak valóban sérülés lehet az eredménye.

A szerelem szuper élmény, azonban kevés ahhoz, hogy fenntartson egy párkapcsolatot. John Gottman, híres kutató és terapeuta, akiről ismeretes volt, hogy 91%-os pontossággal tudta megállapítani párokról, hogy házasságuk sikeres lesz e, és 94%-os előrejelzéssel azt, hogy el fognak e válni, a következőre jutott.

Szerinte a tartós és boldog házasság titkai a következőkben rejlenek: magas fokú elkötelezettség, egymás tisztelete, pozitív kommunikáció, minőségi idő, magas fokú lelki jóllét és vallásos orientáció, a stressz és krízisek megfelelő kezelésére való képesség.

Ebből a felsorolásból kitűnik, hogy legtöbbje felnőtt minőségű hozzáállást igényel, nem beszélve arról, hogy némelyiknél kifejezetten az energiák befektetésre van szükség (nem spontán, szerelmi ihlettettségtől vezérelve funkcionálnak).

Én például mikor pár napig nem találkozom a párommal, esténként felhívom, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ilyenkor nem egyszer teljesen lényegtelen, tartalmatlannak tűnő dolgokról diskurálunk, de a lényeg sosem a téma, hanem az, hogy ezzel időnket fordítva a másikra biztosítjuk a jelenlétünket a kapcsolatban (ld. feljebb minőségi idő tényező, ahol nem csak a „minőségi”, hanem az „idő” elem is legalább annyira számottevő).

A stressz és krízisek kezelése hasonló éberséget és érettséget igényel, gyermeki, regresszív szintről igen nehezen lehet hatékony és megalapozott döntéseket hozni és feszültségoldó modelleket alkalmazni.

A pozitív kommunikációra ugyanez igaz. A statisztikákból látszik, hogy az 5:1 (megerősítés és kritika aránya párok között) felállású felek maradtak együtt a későbbiekben is. Itt sem elhanyagolhatatlanok az olyan erények (főleg konfliktushelyzetek során), mint asszertivitás, tudatosság, ami megint csak nem önmagától értetődő (gondolj csak egy szerelmes emberre, aki összekap szíve választottjával, az érzelmi bevonódottság következtében vajon mennyire válogatja meg a szavait?)

Folytathatnám tovább is, mert, ha csak az elköteleződésre utalok, az sem oldható meg munka és erőkifejtés nélkül. Például, tök jól el lehet lenni kevés pénzből is, amikor kettesben, a szerelem tengerében fürdőzgetünk, de mi van akkor, ha közös életet, családot tervezünk? Gazdaságilag legalább annyira fontos elköteleződnünk egymás felé, mint személyesen és a szerelemtől elszállt „felnőtt” számára ez sem biztos, hogy egyértelmű.

Összességében véve csak azt mondhatom, örüljünk annak, ha van kivel megélni a szerelem csodálatos varázsát, de ne felejtsük el, ha szeretnénk, hogy mindez tartós maradjon, ahhoz oda kell tennünk magunkat minden szinten, még akkor is, ha azt gondoljuk, ez evidensnek tűnik. Mert valójában ebből a nézőpontból vizsgálva (a mámoros, romantikus kábultságra célzok), nem az.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu