Hogyan érdemes kezelni a visszautasítást? Az optimista randizásról.

Amikor klienseimmel dolgozom és szóba kerül a társkeresés, rendszeresen törnek a felszínre azok a sérelmek, kudarcok, amelyek randizásaik során érték őket. Ilyenkor elég gyakori, főleg alacsony önbizalommal rendelkező emberek esetében, a depresszív színezetű attribúciós stílus alkalmazása (attribúció = oktulajdonítás, amivel magyarázzuk egy esemény megtörténtét, vagy mások viselkedését). Ezt például onnan lehet megismerni, hogy az illető balsikerei prezentálásakor sűrűn generalizál (nem specifikus, hanem általános okokkal magyaráz), valamint permanens (időben állandó) és belső tényezőkre hivatkozik (én tehetek az egészről, nem a környezet szereplői, elemei).

A célom sosem, hogy megkíméljem magamat és másokat a felelősségvállalás súlyától és esetenkénti fájdalmától, vagy a csalódás keserűségétől, ahogy a kellemetlen felsülések szégyenét sem tartom kevésbé az élet természetes velejárójának. Azonban sikertelenségeink helytelen és pontatlan interpretációja sok olyan következménnyel (pl. tehetetlenség, motivációvesztés, korlátozó hiedelmek kialakulása, megerősödése, stb.) jár, ami ellehetetleníthet minket attól, hogy próbálkozásainkat szakadatlanul folytassuk és esetleg harmadjára, negyedjére már sikerrel járjunk el. Bizonyos szakmák képviselői (pl. értékesítők) megtanulták, hogy munkájukkal általánosan együtt jár a visszautasítás és készségszinten sajátították el azt az eszköztárat, aminek segítségével, ezzel egyfajta baráti, elemző viszonyba kerültek, eredményességük érdekében pedig módszeresen elemzik is „balfogásaikat”.

Hogy életszerű példát is hozzak a párkeresés világából, egyik férfi ügyfelem panaszkodott nekem arról a napokban, hogy az ő problémája az, hogy „egyszerűen nem elég vonzó a nők számára”. Megkértem, hogy meséljen el egy konkrét esetet, amikor így érezte magát. Rendkívül fontos, hogy az adott szituációkat külön-külön vegyük szemügyre, mert gátló hiedelmeink egyik sajátossága az is, hogy szelektívvé teszik az emlékezetünket. Így egy magunkról alkotott általános értékítéletet elkezdhetünk vonatkoztatni minden olyan múltbéli szituációra, ahol úgy éreztük, nem voltunk igazán eredményesek. Nagy nehezen kilépett az önsanyargatás köreiből és leírt egy véletlenszerű találkozást, aminek során egy számára kevéssé ismert nővel kezdeményezett beszélgetést, akinek szerinte nem nyerte el eléggé az érdeklődését, mivel ő „unalmas, béna” fráter, így aztán a csaj kilépett a társalgásból. Hozzátette, hogy gyakorlatilag mindig ez történik (Mint látható: általános, belső és időben folytonos okokkal magyaráz).

Miután részletesen átbeszéltük a „cselekményt” segítettem neki a megvilágításban, majd a következőkre jött rá: mivel a lánnyal nem ismerték egymást eléggé, neki is meglepő volt a közeledése, ezért kezdetben kissé távolságtartóvá vált az irányába. A férfi ezt az érzékelt zárkózottságot érdektelenségnek és kudarcnak fogta fel (ezt hívják projekciónak, pl. mikor a saját magunkról alkotott negatív vélekedésből kiindulva, másról feltételezzük, hogy ő áll hozzánk ilyen módon). Ettől a vélt elutasítástól szorongani kezdett, negatív elvárásából fakadóan pedig kényszeresen bizonyítani akart a nőnek, aki ezt a görcsösséget megszimatolva, kellemetlen nyomást érzett magán és menekülőre fogta.

Máris más lett a képlet: hiszen itt az ok nem kizárólag belső, hanem külső is (a lány is feszült volt és ez a pasas szorongásával összeadódva elviselhetetlenné tette az atmoszférát). Nem általános, hanem specifikus, ezzel együtt pedig egyszeri, hiszen, hogy csak egy alternatívát említsek, lehetséges, hogy találkozik elfogadóbb, könnyedebb nőcivel is, aki segíti őt a feloldódásban és akkor talán kevésbé feszül be. Ráadásul idővel csökkentheti saját szorongását is, akkor, ha foglalkozik vele. Ennek az eredménye egy reálisabb önismeret, helyzetértékelés és az aktivitás visszanyerése lett.

Miért hoztam ezt a példát ide?

Alapvetően azért, mert mindannyiunkat kényelmetlenül és nemegyszer személyesen érint a másik nem általi visszautasítás és a cél az lenne, hogy ezen valahogy túljutva, idővel találjunk magunknak megfelelő partnert. Ha képesek lennénk mindig hitelesen kódolni a történteket, hamar sikeressé válhatnánk, hiszen egyből tudnánk, hogy miben szükséges változtatnunk ahhoz, hogy célba érjünk. (Hozzáteszem: néhányaknak ez is kevés, mivel az az elhatározásunk, hogy másképp kezdjünk el cselekedni, felelősségvállalás és némi szabadságérzet nélkül nem megvalósítható). Vannak azonban szép számmal olyanok is, akik akarnak kapcsolatot és bármit hajlandóak lennének megtenni azért, hogy hibáikat kijavítva, felülírják begyűjtött kudarcélményeiket.

Nekik szól ez az írás, már csak azért is, mert (ha már szóba került) jól ismerem a kudarcos tehetetlenség lehúzó, az élet energiáit elszívó, cselekvésképtelenné tevő erőit. A saját bőrömön tapasztaltam meg ezt és rengeteget segített volna, ha valaki nekem is elmagyarázza, hogy mi miért történik. Ehelyett szinte mindenért magamat okoltam és elvesztettem a reményt és a kezdeményezőkészségemet a teljes jövőmre vetítve, arra az álmomra vonatkozóan, hogy valaha is legyen egy jól működő párkapcsolatom.

Némi kitérő: fontos tiszteletben tartanunk a „nemet”, feldolgoznunk és precízen értelmeznünk sikertelenségünket. Férfiként azt mondhatom, hogy rengeteg eset van arra is, mikor a nem nem jelent egyértelmű elzárkózást.

Álljon itt néhány példa erre is:

  1.       Érzelmi kockázatot jelentünk a hölgynek: egy rosszfiús imaggel bíró pasit is elutasíthatnak azért, mert az illető nő fél attól, hogy emocionálisan sérülhet a kapcsolatban, ilyenkor a cél nyilván: a bizalom és egyfajta intim kötődés kiépítése, de egy szigorú elveket valló lánykának is lehetnek komoly fenntartásai velünk kapcsolatosan, bármennyire is vonzódik hozzánk egyébként.

 2.       Szeress akkor is, ha rossz vagyok: némelyek saját „szeretetlenségükből” kifolyólag (férfi oldalról szintén tanúja voltam ennek), elutasításukkal akarják felmérni, hogy mennyire hajlandó a másik úgyis mellettük maradni és kitartani hódolatában, ha nemet mondanak neki. Ez akár már az udvarlásnál is megjelenhet (nem egyenlő a flört kiszámíthatatlanságával). Bugyuta női magazinok nemegyszer ontják üres tanácsaikat azt illetően, hogy ez milyen kiválóan „felméri” a hím elszántságát. Ezt csak cáfolni tudom, mert szerintem egy bizonytalan embert ez azonnali viszontjátszmákra sarkall, egy határozottabbat pedig arra, hogy szedje a sátorfáját és továbbálljon.

 3.       Most nem: Nehezen tudom elképzelni, hogy egy friss gyászélménnyel küszködő nőnek, akinek egy hete halt meg a férje vagy szerelme, az lenne a legnagyobb vágya, hogy máris fejest ugorjon egy kapcsolatba. Ilyenkor kitarthatunk, sőt támogathatjuk is őt a talpra állásban (persze csak akkor, ha erre elvárások nélkül képesek vagyunk), mert a „most nem” nem egyenlő a „sohasemmel”.

 4.      Nem tehetek mást: hozhatunk egy nőt akár olyan helyzetbe, mikor nőiességéből fakadóan „nem tehet mást” (akár önérzete védelméből) csak azt, hogy nemet mondd. Például, ha már végigudvaroltuk az összes barátos nőjét, szimpla büszkeségből is felszámolhatja kísérleteinket. Idővel be lehet azért bizonyítani, hogy komolyak a szándékaink, nemcsak szórakozni akarunk vele.

 5.       Az ajtóban megvetett láb: az sem mellékes, hogy a „nem” miről is szól pontosan. Ne csókolj meg? Ne feküdjünk le? Vagy másról? Ha már megvetettük a lábunkat egy ház ajtajában, az még nem biztos, hogy elég ahhoz, hogy odaköltözzünk (ezt a szociálpszichológia is bizonyítja…)

A példákat folytathatnám, de nem teszem, inkább idebiggyesztek egy átfogóbb tanácsot: tarts ki és ne add fel, de az üres pozitív gondolatok helyett („napról napra egyre sikeresebb és vonzóbb vagyok és társai”), válaszd inkább a kézzelfogható és gyakorlatias optimizmust (ha másként nem megy, kérj segítséget!). Mert ez az írás valójában arról szólt.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu