Verticordia szerző bejegyzései

Sok szerelem azzal kezdődik, hogy valaki iránt erős vonzalmat érzünk és emiatt teljesen másnak látjuk az illetőt, mint amilyen. Nem minden szerelem ilyen: mikor a romantikus érzelmeket barátság előzi meg, akkor ez a fázis csak a mélyebb megismerés után következik be, ezért nem abból fakad, hogy nem ismerjük a másikat és a fantáziáinkat vetítjük rá, hanem éppen abból, hogy ismerjük. De honnan tudjuk, hogy crash vagy szerelem, amit érzünk?

Első randin ebédelni vagy vacsorázni, ha tényleg életünkben először látjuk egymást, általában nem jó ötlet. De ha már muszáj, akkor inkább legyen ebéd, viszont akkor is felmerül a kérdés, hogy ki fogja fizetni a számlát?

A kifejezést a randitrendek meghatározói a filmes univerzumtól kölcsönözték: gyakorlatilag bárki jelentkezhet egy szereplőválogatásra és többeket meghallgatnak, ez az Open casting. Hogyan lehet ezt értelmezni a társkeresés kapcsán? Gyakorlatilag arról van szó, hogy aki ezt a módszert választja, az nem ragaszkodik egyetlen típusú randipartnerhez, kilép a komfortzónájából, és másféle emberekkel is hajlandó találkozni, mint addig. Magyarul: nem bánja, ha valaki nem a zsánere, nem olyan típus, mint az eddigi partnerei, hanem máshonnan érkezik.

Sokan gondolják úgy, hogy bizonyos ékszereknek túlságosan nagy a szimbolikus jelentőségük ahhoz, hogy egy kapcsolat befejeztével az ember még viselje őket, főleg, ha kifejezetten az elköteleződésre emlékeztetnek (eljegyzési vagy jegygyűrű), mások viszont ragaszkodnak a kedvenc ékszereikhez attól függetlenül is, hogy az, akitől kapták, milyen szerepet töltött be az életükben. Mindenesetre nem árt tisztában lenni azzal, hogy egy új partnernek lehetnek negatív érzései a múlthoz kapcsolódó ékszereket vagy egyéb tárgyakat illetően.

Végre itt a vakáció és akik a legutóbbi nyár óta ismerkedtek össze, talán most utaznak el először kettesben több mint 2-3 napra. Ez mindenképpen nagy kihívás, főleg, ha egyébként még otthon sem töltöttek sok időt együtt, nem szoktak huzamosabb ideig egy légtérben lenni. Mivel rengeteg minden félresikerülhet egy nyaraláson, érdemes előre készülni, lélekben is.

Nem egyszerű véleményt formálni a nyilvános csókolózásról és egyéb, vonzalmunkat megjelenítő jelenetekről, hiszen nem mindegy, milyen a kulturális hátterünk, a nyilvános egymásnak esés milyen intenzitású, hol kerül rá sor, ismerjük-e a résztvevőket, illetve mások csinálják vagy mi magunk.

Autó nélkül tényleg nem lehet "csajozni"? Vagy ez csak az amerikai filmekben van így? Mi jellemző a budapesti férfiakra, és mi a nőkre, ha társkereséről és közlekedésről van szó?

Az újdonság varázsa és az érzés, hogy most végre ránk talált a szerelem, könnyen vezethet ahhoz, hogy hanyagolni kezdjük a barátainkat. Amint megtaláltuk az „igazit”, vagy aki tartósabban is annak tűnik, már minden másodpercet vele akarunk tölteni és nem marad időnk azokra, akiktől annyit kaptunk…

Az első benyomás általában teljesen véletlenszerű, és sok esetben ki vagyunk szolgáltatva a pillanat szeszélyének. Ugyanakkor az online ismerkedésre az a szokatlanság is jellemző, hogy nem egy, hanem rögtön két első benyomásnyi lehetőséget is kapunk.

Mindannyian arra vágyunk, hogy kiválasztottak legyünk. Ezért olyan könnyű kétségbeesni már attól is, ha gyerekként nem akarnak velünk barátkozni, vagy ha már mindenki jár valakivel (vagy ezt hisszük), és mi még mindig petrezselymet árulunk. De nem lenne jobb inkább a saját kezedbe venni az irányítást?

Jó módszer lehet-e ismerkedésnél valami jelképes meglepetéssel elnyerni a másik fél rokonszenvét? Ha igen, akkor csak a férfiak vihetnek ajándékot, vagy ma már a nőkre sem fognak furcsán nézni, ha egy üveg borral jelennek meg az első randin? Van-e erre egyáltalán bármiféle szabály?

A szakítás egyik félnek sem könnyű, de amíg a nők azonnal kiöntik a szívüket egy közeli barátjuknak, addig a férfiaknál ez a gyászidőszak teljesen másként zajlik le. Milyen megküzdési stratégiák segíthetnek számukra?

Miért érezzük úgy, hogy inkább a kudarcainkból, ballépéseinkből jobb viccet csinálni, semmint a boldogságunkat világgá kürtölni? Tényleg senkit nem érdekel mások sikere, és egyáltalán miért olyan elfogadhatatlan, ha valaki fütyül a sztrereotípiákra és kiáll magáért?

Felmérések szerint a megkérdezettek akár fele visszatért már életében legalább egyszer egy korábban megszakított párkapcsolatához. Az okok rendkívül sokfélék lehetnek, és sajnos teljesen kiszámíthatatlan, hogy az újrakezdés sikeres lesz-e vagy sem. Miért döntenek sokan mégis így?

Miért tűnik úgy most, hogy a földrajzi környezetünkben nehezebb párra találnunk, mint valaha? Miért van annyi távkapcsolat, és mit kell megfontolnunk, mielőtt egyáltalán belevágnánk egy ilyen szerelmi kötelékbe?

Vannak kényes témák, amelyekről nem szívesen beszélünk, főleg egy kapcsolat kezdetén. Melyek ezek a kérdések, és miért lenne fontos, hogy minél hamarabb előkerüljenek?

Vannak emberek, akik látszólag mindent megtesznek egy komoly párkapcsolatért, mégsem járnak sohasem szerencsével. De vajon a sikeres társkeresés tényleg szerencse kérdése, vagy inkább a hozzáállásukon kellene változtatniuk?

Miért teszed rosszul, ha ismerkedés során felvállalod a megmentő szerepét, és mire számíthatsz egy olyan partnertől, aki azért keres társat, hogy az kihúzza a bajból?

Kereshetjük a tökéletes partnert, de ezzel valószínűleg csak önmagunkat szabotáljuk, nem csak azért, mert ilyen ember nem létezik, hanem azért is, mert megőrjítene, ha létezne. Ráadásul egy tökéletlen, hibákkal és gyengeségekkel teli ember (ez vagyunk mi), minek vágyna olyasvalakire, akiben nincs semmi kritizálni való?

Sokan nem bírják elképzelni, hogy a teljes egyedüllét és a teljes elköteleződés /családalapítás között létezhet átmenet, számukra vagy szingli valaki, vagy rögtön házas. De az élet ennél sokkal árnyaltabb.

Pár évtizede még csak hagyományos telefonhívások során tudtunk távolból kapcsolatot tartani, vagy akár egy randevút megszervezni. Manapság ez az eszköz már háttérbe szorul, de tényleg olyan nagy probléma ez?

Mit vegyek fel? Hangzik el gyakran a klasszikus kérdés egy első randi előtt. Mit illik, mit nem, mi az, ami már túl sok, és mi az, amire inkább figyelned kell?

A randizás egyik legrosszabb pillanata (inkább órákban mérhető ez az időszakasz), amikor kiderül, hogy akivel mi szeretnénk még találkozni, az ugyanúgy érez-e, mint mi. Nagyon ritka, hogy a dolog egyértelmű, mert annyira kellemesen alakult az első találkozó. És az sem feltétlenül mérvadó, hogy az ember ott, helyben mit mond.

Nem minden passzívnak mondott férfi igazán passzív, mindig nézzük meg a másik oldalt is. Sokszor a nő félemlíti meg a partnerét, aki ezért nem képes kezdeményezni. Ha olyan légkört biztosítunk, ahol nem kell megszégyenítéstől tartania, szívesebben lesz aktív.

Manapság, mikor már rengeteg programnak van helyesírás-ellenőrző funkciója, kifejezetten igénytelen dolog mellőzni ezek segítségét. Főbenjáró bűnnek számít, ha a profilunkban maradnak kínos elírások, hiszen ennek megalkotására érdemes időt szánnunk. Nem csak a helyesírási hibák kiküszöbölése fontos itt, hanem az egyértelmű, szabatos fogalmazás, a tömörség és kedves hangvétel.

Miért vágyunk arra, hogy szavak nélkül is megértsenek minket? Ha csak várjuk, hogy párunk kitalálja a gondolatainkat, akkor garantált, hogy nem jutunk semmiben sem előre. De ha meg merjük kockáztatni a nyílt kommunikációt, akkor rá fogunk jönni, érdemes-e az adott kapcsolatban maradnunk. És sokan pont attól félnek, hogy kiderül: egyáltalán nem érdemes.

Egy igazán jó kapcsolathoz kell a beszélgetni tudás, azonban beszélgetni csak azzal jó, aki hallgatni is tud. Sőt, aki úgy tud hallgatni, hogy közben figyel és nem arra gondol, hogy mit fog majd válaszolni, illetve nem kalandozik el a figyelme.

Az izmos test rövid távú kapcsolatban többet számít, mint hosszúban, hiszen amikor nem kell hosszabb távra tervezni, akkor az intelligencia, a jólelkűség, a kompatibilitás kevésbé esik latba, mint az egyszerű testi vonzerő. Ezen logika mentén az izmosabb férfiak könnyebben bonyolódnak kalandokba, több partnerük van, de tartós kapcsolatokban az izmosság mértéke igen kis szerepet játszik.

Érthető annak a szülőnek a szorongása, aki attól fél, hogy a gyermeke magára marad, boldogtalan lesz, ugyanakkor ez azért elsősorban érzelmi zsarolás a szülő részéről, illetve annak a bevallása, hogy a gyereket nem tartja elég felnőttnek ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzon. De vajon jó ötlet az, hogy csak (vagy elsősorban) azért házasodjunk össze és/ vagy vállaljunk gyereket, mert ezzel a szüleink kedvében akarunk járni?

A karácsonyi készülődéshez ajánljuk figyelmedbe az Utálatos karácsony című olasz minisorozatot a Netflix kínálatából, amely egy olasz harmincas nő megpróbáltatásait mutatja be, aki mindent megtenne, hogy karácsonyra társat találjon. A sorozat pedig végre nem turistaszemmel mutatja meg Velencét, hanem az ott lakó családokon keresztül, akik számára a város nem attrakció, hanem az otthonuk.