Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Cookie beállítások
A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk
  • Alapvető működést biztosító sütik
  • Beállításokat tároló sütik
  • Statisztikai sütik
  • Marketing célú sütik
Amikor a szülők irányítanak a háttérből aug20

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Amikor a szülők irányítanak a háttérből

A szülőkről való leválás nehéz feladat. Egyesek harmincas éveikben is anyuci mészárszékében csücsülnek, vagy apuci tekintélyelvű normáinak igyekeznek eleget tenni. Ha a párkapcsolatban felmerül, hogy a feleket a felmenők direktívái terelgetik, ez a hatásmechanizmus két úton is végbemehet.

Az egyik a valóságos, látható, hallható, tapintható útirány, a másik pedig nem más, mint a kapcsolatnak a pár tagjai által a tudatalattijuk hangolásából eredeztethető indirekt befolyásolás.

Érthetőbben: a szülőknek nem szükséges élniük vagy gyakorlatban akciózni ahhoz, hogy gubancokat okozzanak a szerelmesek hétköznapjaiban. A leválásnak csupán egy részét képezi az ősöktől való fizikai eltávolodás, melyet nem egyszer komoly érzelmi munka követ, amiért elsősorban mi vagyunk a felelősek. Ebből kikövetkeztethető, hogy a társkapcsolati kudarcok nagy része azokból a korlátokból, érzelmi defektekből fakad, melyekkel önismeretileg még nem foglalkoztunk és így nincs is módunk arra, hogy személyiségfejlődésünkön keresztül érettebben tudjunk bánni az elénk kerülő konfliktushelyzetekkel.

De maradjunk az első verziónál, annál, amikor a szülők a háttérből élő showhoz hasonlóan ontják magvas bölcsességeiket, és mert hát „jót akarnak” törekszenek arra, hogy saját életük helyett kicsi fiúk vagy lányuk leendőbeli sorsát egyengessék.

Milyen jellegzetességei, feltűnő jegyei vannak ezeknek a szituációknak? Lássunk egy-két ilyet.

1. Általában azok a felmenők kontárkodnak bele gyermekeik házasságába, életébe inadekvátan még akkor is, mikor annak az égvilágon semmi létjogosultsága nincs, akik saját házuk tájékán elfelejtettek söprögetni. A kotnyeleskedés változatos színárnyalatokban pusztíthatja le a fiatalok szövetségét. Mondjuk. Fontoskodás. A fontoskodás énközpontú tevékenység, célja a cselekvő számára az az érzet, hogy ő rá valahol szükség van, mégpedig olyan helyeken, ahova senki sem hívta. Konkrétabban: a fontoskodónak azaz egyébként elemi szükséglete, hogy fontosnak szeretné magát érezni, ez esetben az erőszakosság eszköztárával kerül kielégítésre.

Tanács: először ott legyünk fontosak, ahol valóban szükség van ránk. Mondjuk gyerekeink viszonya helyett a saját feleségünkkel/férjünkkel való relációban.

Aztán ide sorolható az is, amikor a szülő a bizonytalansága miatt nem meri elengedi „pici fiát” és folyamatosan ellenőrizgetni, kontrollálni próbálja azért, nehogy neki rossz legyen. Nyilván érezzük, hogy itt sem a vérvonal továbbterjesztőinek érdekei vannak előtérben.

Ennél finomabb manipulációs eszközök is léteznek, gondoljunk csak arra a „feltétel nélküli” anyagi támogatásra, amit újdonsült gerlicéink a kezdéshez kapnak. Utána az apanázs tényét bármikor a szemükre lehet hánytorgatni, főleg akkor, ha a segélyezettek éppen nem tartanak igényt az öregek társaságára.

2. Az olyan nagyra nőtt gyerekek, akik képtelenek mellőzni egykori pártfogóikat, tanúbizonyságot tesznek egyik igen markáns emberi vonásukról, amit legegyszerűbben gyávaságnak nevezhetünk. A konfliktusok vállalása, azok kerülése helyett, a határaink meghúzása, autonómiánk megtalálása és személyes értékrendünk kialakítása és követése egyaránt az érett és felelősségteljes személyiségműködés feltételeit képezik. Hogyan bízhat a társunk bennünk szuverén emberként akkor, ha hagyjuk, hogy szüleink elvegyék tőlünk a döntési jogunkat? Bízni abban tudunk csak, akinek hatalma van döntéseket hozni és ezek következményeiért őt felnőttként felelősségre lehet vonni. Vagy hogyan tartson minket hitelesnek azért, ha életünk ki van szolgáltatva egy külső szereplőnek és képtelenek vagyunk hitünk szerint cselekedni? Az ebből való kinövéshez bátorság szükségeltetik. Nem választhatjuk meg gyerekkori gondozóinkat, de általában nem követelik meg tőlünk azt sem, hogy kötelezően átadjuk a gyeplőt idősebb családtagjainknak.

3. A társkapcsolati felállás a szülők dominanciáját, hatását tekintve látszólag gyakran tűnik asszimetrikusnak, ugyanakkor a valóságban legtöbbször mindkét fél hasonló alapállást képvisel. Tehát, az ugyan előfordulhat, hogy valaki túlnyomórészt infantilis nagyfiúként él együtt a feleségével (néha azért nem gond „lemenni gyerekbe”), miközben az asszony kívülről szemlélve önállónak tűnik, no de a feleség miért érez kényszert olyankor a gyereknevelésre, amikor egy felnőtt férfit szeretne látni esténként a lakásában? Talán, mert az ő szülei meg magukról nem tudtak gondoskodni és értük, a család harmóniájáért kellett felelősséget vállalnia? Nos, itt jön be a képbe az, amit már megjegyeztem, nevezetesen, hogy nem feltétlenül kell a gyakorlatban is ott lennie azoknak a bizonyos „mérgező szülőknek” akkor, ha azt vizsgáljuk, hogyan köphetnek bele a levesünkbe a legváratlanabb pillanatokban is.

4. Anyuci, apuci jelenléte sosem olyan rossz. Ismerek férfiakat, akik harmincas éveik közepén járva borzasztóan kényelmes semmittevésben tengődnek, miközben nem kell nap, mint nap megküzdeniük a világ egzisztenciális próbatételeivel. Egyszerűbb a mama valamelyik félszobájában aludni és felfalni a terebélyes belterületű hűtő tartalmát, a lelkiismeretet azzal nyugtatva, hogy „azért beszállok a kosztpénzbe”. A kapcsolatban ugyanígy baromi nyugis elhinni, hogy a társam csak ki akar használni és hagyni, hogy felmenőink jóvoltából tönkremenjen a házasságunk, hiszen úgyis csak a mi érdekünkben avatkoztak közbe. Valójában helyettünk kezeltek egy konfliktust a saját szájuk íze szerint, mert nekünk könnyebb volt az ő pártjukat fogni, mint kiállni magunkért.

A dependencia (függőség) érdekessége, hogy kapcsolati öröklődése is van. Aki dependens családban nő fel, annak jó esélye van arra, hogy felnőttként kodependens (társfüggő) működést mutasson, illetve nehezen szakadjon el őseitől, hiszen velük egészségtelen kötődést épített ki, ami nem teszi lehetővé a szeretetteljes, biztonságos elengedést.

Mit lehet tenni olyankor, ha felismerjük, hogy nem vagyunk urai kapcsolatunknak? Kezdjük el utálni a szüleinket érte, vagy holmi dacból mondjunk nemet akkor, amikor csak tudunk, netalántán hasonlítsuk össze élettársunkat egykori nemi szempontból azonos nevelőnkkel?

Ezek a legklasszikusabb és legbanálisabb pszichológiai közhelyek és javallatok, melyek a valós leválást és önmegismerést csak összegubancolják és további társkapcsolati feszültségeket eredményeznek.

Kezdésként a javaslatom itt is ugyanaz, mint hasonló példáknál: vegyünk igénybe egy hiteles önismereti szolgáltatást és ne sajnáljuk rá a befektetett időt és energiát. Hiszen ezzel magunkba fektetünk.

Írta: Lázár Gergely

 

Forrás:

www.randidoctor.hu

 

 

onlinepszichologia

A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk