Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Az egyik legidegesítőbb tévhit a párkapcsolatokról máj04

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Az egyik legidegesítőbb tévhit a párkapcsolatokról

Mi mindent együtt csinálunk. Mi soha nem megyünk sehová külön. Nekünk nincs szükségünk más társaságára, tökéletesen elvagyunk kettesben. Aki egyszer elköteleződött, az ne akarjon eljárkálni. A haverok, barátnők már nem fontosak, el lehet őket hanyagolni. Vagyis: a párkapcsolat megszünteti az egyént, az egyéni vágyakat, kedvteléseket, és attól fogva egy test és egy lélek lesznek... Hát, nem. Nem lesznek, és egyáltalán nem is lenne jó, ha azok lennének. 

Noha az emberek egy jelentős része nem szeret egyéniség lenni, ahogy már Brian életéből is kiderült, és a közösségben vagy párkapcsolatban való feloldódás, az önállóság elvesztése sokak számára egyenesen kívánatosnak tűnik, mert eltűnik az egyéni felelősség, a valóságban a férj-feleség szimbiózis egyáltalán nem üdvös dolog. Senkinek nem jó, ha felnőtt létére képtelen egyéni döntéseket hozni, vagy két ember helyett kell döntéseket hoznia. Nem jó, ha az egyik fél gyerekként viselkedik, a másik vállal minden felnőtt feladatot, vagy olyan társfüggőségben szenvednek, hogy egyedül a legkisebb dologban sem képesek határozni.

Ha például valaki felnőtt férfi/nő létére minden alkalommal, ha meghívják valahová, azt válaszolja, hogy meg kell beszélnie otthon, akkor nevetségessé válik. Persze addig, amíg a gyerekeink 24 órás felügyeletet igényelnek, és nincs külső segítségünk, muszáj megbeszélnünk az időbeosztást, de ebben az esetben sem engedélyt kérünk a partnerünktől, hanem érett módon átbeszéljük, mikor ki ér rá jobban és mennyire rugalmas a rendszer. 

Mikor nincsenek kisgyerekek a családban, akkor viszont nem indokolt, hogy minden kicsiség miatt kikérjük a partnerünk véleményét, mi több, engedélyért folyamodjunk. Minél korábban biztosítjuk a kapcsolaton belüli szabadságunkat, annál kevesebb problémánk lesz később. És minél kevésbé társfüggő partnert választunk, annál könnyebb lesz vele megértetnünk, hogy felnőttek vagyunk, és ennek megfelelően szeretnénk élni, illetve tőle is ilyen viselkedést várunk. 

A per pillanat fennálló helyzet sok más negatívum között a szabadságunkat is erősen korlátozza, úgy állampolgári, mint párkapcsolati szinten. Éppen ezért olyan fontos, hogy ne kerüljünk lefelé tartó spirálba. Ne fogadjuk el a vészhelyzet elmúltával annak meghosszabbítását. Sőt, ha eddig hagytuk magunkat irányítgatni, akár a különleges állapot arra is alkalmat adhat, hogy újratárgyaljuk a szabályokat. 

Mindenki számára nyilvánvalóbb, mint valaha, hogy a szűk családon, kapcsolaton kívül mások társaságára is szükségünk van, illetve fontos, hogy elvonulhassunk, ha elegünk lett a közös tevékenységekből. Nem kell mindig mindent együtt csinálni, bármennyire is ezt sugallja egy csomó tévéreklám és szirupos film. Nem kell megerőszakolnunk az ízlésünket, részt vennünk olyasmiben, amihez nincs kedvünk. Vállaljuk fel, hogy mást szeretünk csinálni és keressünk partnereket hozzá. 

Tisztázzuk, hogy nem állunk gyámság alatt és nem kérünk engedélyt a távozásra, mint a hadseregben. A férjünk/feleségünk nem őrmester, legfeljebb javaslatokat tehet, de nem parancsolgathat. Illetve csak akkor teheti, ha hagyjuk. 

Hosszú távon mindkettőnk érdeke, hogy egyikünk se váljon fülét-farkát behúzó férjjé/feleséggé vagy éppen hatalmaskodó, sértődékeny emberré: még ha a hatalmaskodó fél sokszor nem is érzékeli, hogy ez a helyzet számára is pocsék. De ha ő nem érzékeli, a másik biztosan sokat fog szenvedni. És mindez itt kezdődik: annál a tévhitnél, hogy mindent együtt kell csinálni, és elegek vagyunk egymásnak. Mi ketten a világ ellen... Ebből minden lesz, csak egészséges kapcsolat nem.