Féltékenység, avagy a zöld szemű szörny trilógiája – I. rész: alapvetések

Állítólag a féltékenység az önbizalomhiány jele. Bármely lélektanilag mélyrehatóbban művelt ismerősünk véleményét kérjük ki féltékeny tombolásunk mozgatórugóit illetően, valami hasonlót fogunk hallani.

Induljunk az elejéről. Mi is az a féltékenység?

A féltékenység egy érzelem, amely több komponensű. Bontsuk most kezdésként kétfelé.

Az egyik fő rész legyen maga a félelem. Félni lehet sok mindentől, de egy kapcsolatban mitől is? A félelmet az különbözteti meg a szorongástól, hogy van tárgya. Jelen esetben ez a „tárgy” gyakorlatilag a partner személye. Mivel az ő sorsa és döntései kihatással vannak ránk nézve is, a félelmet tápláló negatív gondolatok itt nevezetesen a „mi lesz, ha mást választ?”kérdésfeltevése körül csoportosulnak.

Nem így szokott lenni?

A kapcsolat szerepévé válik, hogy általa meg tudjuk határozni saját magunkat. Így részben reális az, hogy attól félünk, mi történik akkor, ha elhagynak minket valaki másért és kicsúszik a lábunk alól a talaj. Nyilván, ha valaki veszélyezteti ezt a kapcsolatot, a saját önmeghatározásunk is veszélybe kerül, bármennyire is tisztában vagyunk az értékeinkkel.

Tipikusan a „függőbb” típusú személyeknél fordul elő, hogy öndefiniálásuk hangsúlyosabban van kiszolgáltatva a másik érzelmi visszajelzéseinek, törődésének, épp ezért valahogy biztosítaniuk kell, hogy ne veszítsék el ezt a forrást. Így jelenik meg a féltékenység másik komponense: a harag.

Evolúciós értelemben ez adaptív lehet (pl. az egyik ősember bunkósbottal fejbe vágja a másikat, hogy ne ráncigálja el az ősnőjét), de önismereti irányból megközelítve itt közel sem arról az autentikus minőségű haragról beszélhetünk, amit határaink meghúzása, szükségleteink kifejezése érdekében alkalmazhatunk. A harag igen intenzív érzés, ami hatalmas energiák mozgósítására képes. Biztosítja azt a muníciót, ami ahhoz kell, hogy a dominánsabb, vagy csinosabbik másik felet "ki tudjuk vonni a forgalomból". Itt a konkrét funkciója nem más, mint a kontrollálás. Erőszakot tartalmaz. Hiszen valahogy benn kell tartani a partnert a duettben. Használhatunk verbális, akár fizikai agressziót, tiltásokat, ügyesebb rejtett manipulációkat, amivel korlátozzuk a másik terét a cselekvésre.

Miért lehet az, hogyha e húzás evolúciósan kifizetődő, egyesek mégsem élnek vele ipari mennyiségben? A cikksorozatban erről is szó esik majd. Elöljáróban azért annyit, hogy: nem minden szempontból adaptív. Például a féltékenykedés sértheti a kapcsolati bizalmat és együttműködési potenciált, valamint a megkínzott fél önértékelését is, amely közvetetten negatív hatást gyakorol a kölcsönös jóllétre, hogy csak három ellenérvet hozzak kiinduló állításommal szemben.

A féltékenykedés játszmaként is felfogható: büntető, felelősségre vonó szülőként támadó mondatokat címezünk kedvesünk gyermeki énállapota felé, aki, ha kellően sérült, akkor megjelenő bűntudatán keresztül könnyedén manipulálhatóvá válhat és belemehet játékunkba. Ezerféleképpen lehet reagálni a féltékenykedésre, ahogy a pesztrálási formák is számtalan úton célba találhatnak.

A féltékenység érdekes kérdés, mert férfiak ugye elsősorban azokra a hímtársaikra féltékenyek, akik dominánsak (mert ez vonzó a nőknek), nők pedig azokra, akik külsőleg csinosak, csábítóak (mert elsősorban ez vonzó a férfiaknak), esetleg fifikásak, bár utóbbit kísérleti eredmények kevésbé igazolják.

Az is említésre méltó, hogy nők az érzelmi hűtlenségre határozottabban féltékenyek (mert ez a férfi által biztosított erőforrások elveszítésének a rettenetét jelentheti), férfiak pedig inkább a szexuális hűtlenségre hajlamosak berágni (mert ez egyfajta árulás, ami az apaságot veszélyezteti).

Ezt tovább lehet bontani, a cikk második felében ki fogok térni részletesen azokra az evolúciós pszichológiai eredményekre, amik konkrét, speciális körülmények között tesztelték azt, hogy mikor, kire és miért féltékeny egy nő vagy egy férfi.

Ami nekifutásként elgondolkodtató lehet, és talán kínálhat elmélkedési falatokat a féltékenység meglétével kapcsolatosan az az, hogy vannak e tipikusan olyan jellemű fajtársaink, akik jobban kiváltják ezt partnereikből?

Szerintem igen.

Zárásként csak két ilyet említenék: az elköteleződési problémákkal küzdő férfi/nő keltheti azt a benyomást, hogy nem a mi térfelünkön fogja leszúrni a győzelmi zászlót. Továbbállása nem feltétlenül tudatos megfontolásokból, hanem kötődési mintázata ismétléséből is eredhet. Attól még kellemetlenné teheti az életünket.

A másik az a tipikusan gyermekkori sebzettségekkel bíró felnőtt, aki képtelen integrálni énképébe azt, hogy méltó a szeretetre és az intimitásra, így önbüntetési körei közben (akár egy félrelépés velejárójaként partnerét is büntetve), bizonyíthatja párkapcsolati alkalmatlanságát. Ezek az emberek van, hogy egyszerűen azért állnak tovább, vagy lépnek ki a kapcsolatból, hogy ne lehessenek tartósan boldogak egy hozzájuk illő társ mellett.

Ezzel a lista természetesen nem ért véget. Írásom azonban igen. Folytatás következik.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu