Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Mikor veszel már el? Természetes igénye egy nőnek az, hogy „házasodni akar”? jún11

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Mikor veszel már el? Természetes igénye egy nőnek az, hogy „házasodni akar”?

Megtermett konfliktussá terebélyesedhet, sőt akár alá is áshat egy kapcsolatot az a jelenség, amikor az egyik fél (általában a nő) nem tapasztalja a férfi részéről azt a szándékot, hogy akár egy életre is összekötné vele az életét. Nincs gyűrű, eljegyzés, házasság.

Miért?

Mert a krapek egyszerűen nem akar kockáztatni és merni emocionálisan is megvívni a küldetéssel? Ez is egy verzió, azért ne egyszerűsítsük le ennyire a problémát.

Elfogadható ilyen esetekben a nő elégedetlensége és lázadása? Nevezhető e ezért konzervatívnak, vagy egy önző, kibírhatatlan némbernek, akinek semmi sem jó?

Ezek a látszólag túlzó szavak, mint „kibírhatatlan némber” könnyen válhatnak a védekező fél verbális eszköztárának részévé, igazolva a nő önzését és önmaga szelíd ártatlanságát. Van, hogy ez az érvelés és visszatámadás el is éri a hatását és a hölgy meggyőződik magában arról, hogy igazából ő az, aki követelődzik, aki a férfi nyakába akassza saját rigolyáit és erőszakos kérlelését, mert nem elég, hogy szeretik őt, még azt is ki akarja csikarni, hogy megkérjék a kezét. Szerintem ezt hívják elfojtásnak, illetve intellektualizálásnak. Elfojtásnak, mert valami olyasmit tagad meg önmagától, ami után autentikus, mély vágyat érez. Intellektuálisan hivatkozva „az érjem be annyival amennyit kapok, mert az úgyis épp elég” közhelyre.

Nem egy pár él manapság, akik hónapok, évek óta élettársi kapcsolatban tesznek-vesznek, mégsem kerítenek sort a frigyre, látszólag mégis boldognak látszanak. Ilyen esetekben azonban mindig elgondolkodtat az, hogy egy efféle viszony mennyire erős közösségi felelősségvállalásra épül (közösségi, mert nem csak „rólam szól”). Azt gondolom, hogy e duettek létezésének az egyik legfőbb oka modern világunk individualista és egoista beállítottsága. Mindenki intézi a saját ügyeit, belead annyi energiát a kapcsolatba, amennyi megmarad és le van rendezve az egész. Ez nem feltétlenül rossz, de nem is idilli, akármennyire is szentimentalista vagyok.

Átlépni a járásból a házasságba krízissel jár és azok, akik nem értek meg erre a lépésre, kerülni fogják ennek a döntésnek a súlyát. Át fogják állítani az iránytűt abban a pillanatban, amint a szelek erős fuvallata effelé kormányozná a közös hajót. Elkezd megszűnni a spontaneitás, jönnek az ígéretek és a természetes bűntudat.

Rengeteg motívumból fakadhat a házasságkötés (úgy ahogy az is, hogy nincs egybekelés). Van, hogy valaki menekülni akar otthonról, még más egyszerűen csak magányos és szeretné, hogy végre szeressék, ugyanígy ilyen motívum az is, hogy „már régóta vagyunk együtt, most már kösd be a fejem, ha jót akarsz magadnak!”.

Sosem csak egy tényező számít, de, ha valahol nincs bennünk egy természetes késztetés, vágy az iránt, hogy szerelmünket egy magasabb szintre emeljük, az komolyan jelzésértékű.

No, de nem válaszoltam még arra a kérdésre, hogy nevezhető e konzervatívnak és elvárásokkal telinek az a nő, aki azzal nyüstöli a partnerét, hogy húzza már fel az ujjára a gyűrűt? Szerintem önmagában ez egy természetes és hiteles igénye egy nőnek, sőt komoly csorbát szenvedhet egy hölgy önértékelése akkor, ha a párja tartósabb idő után sem hajlandó előrébb lépni.

Miért lényeges ez neki?

Mert így érzi, hogy kapcsolódhat valakihez, aki ő érte hajlandó lemondani „gyermeki szabadságának” egy részéről. Megélheti, hogy a férfi számára, aki őt választotta, nőként ő a legfontosabb és ő áll az első helyen, ebből fakadóan pedig felelősséggel tartozik az irányába.

Ennek nem következménye, hogy a házastársi életben megszűnjön a szabadság, mint olyan. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy pasas veszteségként beáldozza azokat az infantilis felelőtlenségeiből, kalandozásaiból, önérdekeiből fakadó énközpontú haszonorientált viselkedéseit és szokásait, hogy így valami teljesebbnek a részévé váljon. Mert ez az elhatározás veszteségek nélkül nem kivitelezhető a gyakorlatban. Egy házasságban már sok mindent nem lehet megtenni úgy, ahogy épp kedvünk tartja. Sok minden más viszont csak ebben a „felállásban” nyer igazán mély értelmet. Például az „intimitás”, mint fogalom igazán egy házastársi viszonyban tud kibomlani, annak minden színével és árnyalatával együtt.

Gyakran hangoztatják, hogy mission impossible leélni az életünket egy adott ember mellett, ezért felesleges is ilyen kérdések miatt nyüglődni. Az ilyen jellegű ars poeticákat én tipikusan a fogyasztói társadalom egyik önvédő felkiáltásának tartom, ugyanis e „bölcsesség” már két okból sem állja meg a helyét. Logikailag hibás. Egyrészt azért, mert minden tézis (pl. „érdemes a kaszással való randiig egy adott partnerrel a házasság mély bugyraiban leledzni”) akkor igazolható, ha fel lehet állítani egy antitézist is, ami ezt megcáfolhatja. Mivel nem tudjuk visszahozni a sírból azokat, akik összekötötték valakivel sorsukat és vele is maradtak holtuk napjáig, és meginterjúvolni őket arról, hogy jól döntöttek e, épp ezért azt sem lehet kijelenteni, hogy rosszul cselekedtek (akármennyire is hihetetlen, léteztek ilyen „őrültek”).

Másfelől, melyik pszichológiai kutatás bizonyítja azt, hogy a látszólag felelőtlenebb, lazább út valóban gyümölcsöző jóllétet és egészségesebb mentális állapotot eredményez? Én sokkal inkább tapasztalom a szingli társkeresők, az egymás mellett, de nem együtt élők, és az együtt lakó, de nem házasságban tengődő párok fokozódó magányát és tanácstalanságát.

A civilizált világ infantilizálja a résztvevőit és arra buzdítja őket, hogy lehetőleg csak magukkal foglalkozzanak, ne másokkal törődjenek, mert az gyengeségre utal. Úgy gondolom, hogy aki azt hangoztatja, hogy „gyengeséget” jelent kifejezni, hogy szükségünk van valakire a teljesebb élethez, az a legmagányosabb.

Ahelyett, hogy azon tűnődünk nőként (bár nem szívesen beszélek a csajok helyében), hogy túl sokat várunk partnerünktől, inkább tekintsük természetes igényünknek a házasság utáni vágyat és mérlegeljük azt, hogy partnerünk felnőtt e ehhez a feladathoz.

A hitelesség miatt hozzá kell tennem, még nem éltem házasságban. De tanúja voltam már jó néhány ilyen szituációnak. Azt írtam le, amiket láttam. Szubjektív véleményként mindezekről.

 

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu

 

onlinepszichologia