Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Villámcsapás vagy barátságból lett szerelem? /1. rész aug04

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Villámcsapás vagy barátságból lett szerelem? /1. rész

A villámcsapást nem lehet elrejteni. Ha belecsap az emberbe, mindenki láthatja. [...] Michael nem nagyon örült, hogy érzelmeit ilyen könnyen meg lehet látni. De életében először fordult elő vele ilyesmi. Ez egészen más volt, mint ifjúkori szerelmei, egészen más, mint Kay iránti szerelme; ez a szerelem inkább a lány kedvességén, okosságán, az ellentétek vonzásán alapult. Most viszont mindent elsöprő vágyat érzett, hogy birtokolhassa ezt a lányt... Arca kitörölhetetlenül belevésődött az agyába, és tudta, ha nem lesz az övé, hátralévő élete minden napján kísérteni fogja." […] A családtagok láthatták, hogy ez valódi "villámcsapás", és megnyugodtak. Ez a fiatalember olyan lesz a lányuk kezében, mint a viasz, legalábbis, amíg el nem veszi. Utána persze meg fognak változni a dolgok, de az már nem számít.

Mario Puzo Keresztapa című könyvében valósággal mitikus erőt tulajdonít a villámcsapásszerű szerelembe esésnek: Michael Corleone, a Szicíliában bujkáló maffiózó néhány varázslatos pillanat hatására dönt úgy, hogy feleségül vesz egy gyönyörű helybéli lányt, akinek elsősorban testisége, sugárzó szépsége ragadja meg. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve, szokták mondani, de vajon tényleg így van-e? És mennyire lesz tartós az ilyen szerelem, akár viszonzott, akár viszonzatlan?

A villámcsapást magát még nem nevezném szerelemnek, inkább erős megkívánásnak, vágynak: aki ilyet érez, sokszor azzal áltathatja magát, hogy tele van érzelmekkel, pedig leginkább csak egy szép arc, egy csinos alak, egy kecses vagy éppen férfias mozdulat miatt akadt meg a szeme a másikon, akit a körülmények véletlen összejátszása is különlegesnek láttatott: így aztán hajlamosak vagyunk sorsszerű találkozásnak hinni az ilyen fellángolást. Annyiban persze tényleg sorsszerű, hogy meghatározhatja a döntéseinket, és más irányba terelheti az életünket, ha hagyjuk. De ugyanaz az ember más körülmények között, más fényviszonyoknál, kevésbé dicsőséges pillanatban nem ugyanazokat az érzelmeket generálná bennünk.

Miért is mondom ezt? A hasonló sorsszerű találkozások nagy eséllyel olyankor történnek, amikor valami más is felkavart bennünket, és a szervezetünk tele van adrenalinnal. Egyszerű kísérlettel bizonyították a kutatók, mennyire befolyásol bennünket, milyen helyzetben találkozunk valakivel. A Donald Dutton és Art Aron nevéhez fűződő „rozoga híd-kísérlet” lényege az volt, hogy két pszichológus kiválasztott két, meglehetősen eltérő jellegű átjárót: az egyik másfél méter széles függőhíd volt egy szakadék felett, a másik pedig egy közönséges, stabil, kicsit sem lélegzetelállító építmény. Több mint 60 férfit kértek meg arra, hogy keljenek át vagy az egyik, vagy a másik hídon. Mindkét híd közepére ugyanazt a csinos lányt állították, aki felszólította a férfiakat, hogy töltsenek ki egy kérdőívet, és megadta a telefonszámát, hogy keressék, ha lenne valami kérdésük.

A függőhídon átsétáló 32 férfi közül 9 telefonált a lánynak, miután hazaért, a biztonságos hídon átkelők közül pedig csak ketten. Vagyis a sorsszerű, villámcsapásként érkező „szerelem” ilyen véletlen egybeeséseken múlik, viszont, ha „megfelelő” időpontban sodor el bennünket, messzeható következményei lehetnek. A hirtelen vonzalom tehát veszélyhelyzetben alakul ki nagy valószínűséggel, az adrenalin pedig, amelyet a szervezetünk ilyenkor nagy mennyiségben termel, fogékonnyá tesz a vonzalomra: az újdonságként jelentkező veszély a dopamintermelést serkenti: azét a hormonét, amely valósággal elárasztja a szerelmesek szervezetét.

De mennyire lehet tartós és boldog kapcsolathoz vezető kezdet egy ilyen, különleges pillanatban születő vonzalom? Hiszen ez a fajta szerelem ugrás a sötétbe, az irracionálisba. A puszta látszat, a látvány, a pillanat varázsa ragad meg bennünket (vagy csak a saját testünk által termelt hormonok), nem pedig a másik személyisége, jelleme, mondanivalója, humora, életfelfogása. Minél kevésbé tudjuk megmagyarázni önmagunknak vonzalmunkat, és minél inkább a sors kezét látjuk benne, annál hajlamosabbak vagyunk irracionális döntéseket hozni. Remekül ábrázolja ezt a felfokozott állapotot Shakespeare a Rómeó és Júliában: a két tizenéves gyereket az a veszélyes helyzet teszi annyira szerelmessé, hogy az életükkel játsszanak és azt igen hamar el is veszítsék. Ki tudja, milyen lett volna a házasságuk akár egy év múlva, vagy összeházasodtak volna-e, ha senki nem tiltja szerelmüket, és nyugodtan barátkozhatnak, amennyit akarnak?