98 randi 9 hónap alatt – így tényleg nem érdemes

Az amerikai Susan Winter, aki mellesleg párkapcsolati szakértőként szerepel, különös elhatározásra jutott: be akarta bizonyítani, hogy neki végképp nem való a randizás, így fogta magát: mindenkivel randizott, aki csak szembejött, és elhívta valahová. 9 hónap alatt összesen 98 férfival – a cél talán a 100 volt, de aztán elszakadt a cérna, és a 99.-et már visszautasította.

Furcsa kísérlete eredményét meg is írta: rájött, hogy neki TÉNYLEG nem való a randizás, ami nem meglepő annak fényében, ahogy hozzáállt az egészhez. Bármiről be tudjuk magunknak bizonyítani, hogy mennyire utáljuk, ha éppen az a célunk, hogy bizonyítsuk, mennyire utáljuk, és minden egyes kis kellemetlenséget felnagyítunk, a pozitívumokat pedig igyekszünk észre sem venni.

SW abból indul ki, hogy a közvélekedés szerint a nők számára csupa élvezet a randizás. Nem tudom, honnan veszi, de szinte minden tévésorozatban a randizás szörnyűségeinek ecsetelése folyik, és vége-hossza nincs a műfaj nevetségessé tételének, vagyis olyan közvélekedést akart megcáfolni, amely tudomásom szerint nem is létezik: nem hiszi senki, hogy különböző pasikkal (vagy nőkkel) találkozni mindig, minden körülmények között hatalmas gyönyör lenne. Gyakorlatilag szinte minden első randi stressz és macera (főleg, ha a felkészülést is belevesszük), és gyakran inkább a frusztráció, mint a jó érzések dominálnak. Ez még akkor is így van, ha a találkozás nem végződik rosszul és van folytatása.

De SW-nél 98 férfiból egy sem érdemelte meg a jelek szerint, hogy másodszor is találkozzon vele. (Hangsúlyozza, hogy randi alatt NEM szexelést ért, hanem azt, hogy a szó régi értelmében a férfiak udvaroltak neki – lehet, hogy ez is nagy félreértés volt: az, hogy egy pasi egy nőt randira hív, még nem biztos, hogy egyenlő az udvarlással.) De, hogy egyetlen szimpatikus egyed sem akadt majdnem 100-ból, az azért elég gyanús. Vagy az amerikai (nagyrészt New York-i) férfiak elviselhetetlenek, vagy SW-vel nem stimmel valami, de azért egy 10%-os sikerességi rátát simán valószínűsíthetünk: itt nem a nagy ő megtalálásáról beszélek, hanem olyan partnerről, akivel elég jól érzi magát az ember első alkalommal ahhoz, hogy egy második alkalommal is szívesen találkozzék vele. Tehát a 98-ból úgy 8-10 szerintem biztosan megérdemelte volna a bizalmat, ha a lány nem úgy áll az egész történethez, ahogy…

Mi volt SW baja önmagával és a férfiakkal?

Először is, abból a feltevésből indult ki, hogy a randizás roppant felhajtással és költségekkel jár. Jól kell kinézni, új ruhában feszíteni, frizurát csináltatni, drága étterembe menni… Persze 98 esetben ezeket a szabályokat nem lehet betartani (egyébként sincs sok értelmük), úgyhogy WS általában ugyanúgy nézett ki minden alkalommal (hát, nem csoda, hogy ő is megunta önmagát). Leírásában folyton azt hangsúlyozza, hogy az volt az érzése, mintha valamiféle díjnyertes tehén lenne, amellyel a gazdák parádéznak, pedig ő ezt az érzést mennyire utálja. Hogy a mesterséges helyzet, hogy tetszeni kell a férfiaknak, megalázó és kiábrándító. Ö inkább organikusan szeret ismerkedni, lassan közeledni.

Megfigyelése szerint senki nem tud természetesen viselkedni ezeken a randikon, a férfiak nagy macsóknak próbálnak tűnni, a pénzükkel és a társadalmi státuszukkal villognak, a kocsijukat, a lakásukat, az állásukat, a híres ismerőseiket, a kütyüjeiket emlegetik… Persze, van ilyen, nagyon sok férfi gondolja úgy, hogy a nők ezeket a dolgokat tartják érdekesnek, de talán a nők is tesznek azért, hogy a tévhitek megmaradjanak, hogy a természetes viselkedésnek még írmagja se maradjon ezekben a helyzetekben. Nyilván bőven léteznek eleve reménytelen párosítások, de a randizás mint műfaj azért mégsem olyan extrém sport, mint a pamplonai kergetőzés a bikákkal (SW ragaszkodik a marhákkal kapcsolatos hasonlatokhoz.)

Problémás a felkészülés, maga a találkozás és az utána következő várakozás, mert legtöbbször nincs határozott döntés a randin a folytatásról. Problémás, hogy mi legyen a szex-kártyával (kezdeményez-e a férfi vagy sem, dönteni kell-e a kezdeményezés fogadásáról vagy sem, meg kell-e sértődni, ha elmarad a kezdeményezés, vagy épp ellenkezőleg, azon kell kiakadni, hogy ez megtörténik), várni kell-e egy soha nem jövő hívásra vagy le kell-e rázni egy nemkívánt udvarló nyonulását… Hogyan lehet elkerülni, hogy a randizás ennyire kellemetlen és frusztráló műfajjá váljon, mint amilyenné WS számára vált? Mint amilyennek WS már a kísérlet előtt látta?

A cikkben nem esik szó róla, de az online ismerkedés előnyeinek használata kiküszöbölheti azt a kellemetlen érzést, hogy kicsit sem ismerjük azt, akivel találkozunk. Igaz, nincs meg az előzetes fizikai „teszt”, de ha elég időt szánunk a levelezésre, telefonálásra, azért elég nagy valószínűséggel el tudjuk dönteni, hogy egyáltalán érdemes-e találkoznunk. Mindenkivel találkozni, aki ezt felveti, biztosan nem vezet semmi jóra, hamar kiégünk és már azt se vesszük észre, ha valaki szimpatikus. Csak ledaráljuk az ismerkedést, és egy pillanatra se bírjuk elfelejteni, hogy most egy randin vagyunk.

WS negatív hozzáállása önbeteljesítő jóslatként hat: ne járjunk úgy randikra, hogy eldöntöttük magunkban: úgyse lesz belőle semmi. Akkor menjünk el, ha látunk némi esélyt a sikerre, ha biztosak vagyunk benne, hogy értelmetlen, csak a naptárunk megtöltése érdekében vagy dacból ne tegyük. Annak érdekében, hogy ne érezzük magunkat úgy, mint valami díjnyertes koca vagy kanca, ne kerítsünk valami nagy feneket az egésznek: ne öltözzünk túl, és ne fogadjunk el túl drága vacsorameghívást.

A legtöbb férfi nem arra vágyik, hogy a pénzét vagy a társadalmi státuszát szeressük, és nem azért beszél folyton ezekről, mert másról nem tud (ha valaki tényleg nem tud, azzal nem érdemes foglalkozni), hanem, mert abban a tévhitben él, hogy egy nőnek ez imponál. (Naná, hogy ez is imponálhat, de azért nem ez az elsődleges legtöbbünk számára.) Az, hogy kivel miről beszélünk, mindig attól is függ, milyen visszajelzéseket kapunk, meg lehet próbálni a helyzetből való kilépést. Kalkuláljunk azzal, hogy egyikünk sem a természetes énjét adja, ha mi sem teszünk így, miért várjuk a másiktól, hogy jobb legyen nálunk?

9 hónap alatt 98 emberrel való találkozót ledarálni értelmetlen – főleg, ha eleve nem is akarunk ezzel egyebet, mint bebizonyítani, hogy értelmetlen. A kevesebb több lett volna talán, és még az is kiderülhetett volna, hogy van ebben a 98-ban néhány, akivel érdemes volt beszélgetni, és aki kellemes társaság. De előítéletekkel a fejünkben meglehetősen nehéz nyitottnak lenni annyira, hogy meglássuk az erdőtől a fát.