Verticordia szerző bejegyzései

Van-e helye még a lassúságnak ebben a világban, ahol profilképek alapján hozunk másodpernyi döntéseket? De hogyan lehetne expressz módon tartós kapcsolatot építeni, és lassú ismerkedés nélkül tudni valakiről, hogy illik-e hozzánk?

Nem csak a férfiaknak számít, hogy mennyire néznek ki jól a nők, a lányok választásai szempontjai között is előkelő helyen szerepel a jóképűség. De szerencsére nem kell szívdöglesztőnek lenni ahhoz, hogy partnert találjunk, elég csak átlagosan csinosnak. És ezért sokkal könnyebb tenni, mint a kirívó szépségért.

A randizásban az egyik legnagyobb csapda, hogy noha elvileg azért kezdünk bele, hogy egy bizonyos embert találjunk, azért valahol ott van bennünk, hogy mindenki másnak is tetszeni akarunk. Legalábbis a többségnek. Még attól is rosszul eshet, ha mi nem tetszünk neki, aki egyébként nekünk se tetszik, és akivel semmit nem akarunk kezdeni: így aztán rombolhatja az önbizalmunkat minden negatív vagy éppenséggel csak közömbös visszajelzés is.

Mitől lesz sikeres egy párkapcsolat? Robert Epstein szerint hét pontba sűríthető, ami igazán fontos, de lehet, hogy ebből két pont megvalósulása is elég. Vajon melyik az a két pont, és egyetértünk-e azzal, hogy ezek a legalapvetőbbek?

Mondták már, hogy túl komolyan veszed magad? Vagy, hogy nem tudsz lazítani? Hogy könnyen megsértődsz, bizalmatlan vagy? Tapasztaltad már, hogy kihasználnak és manipulálnak? Nem akarsz túlságosan megfelelni olyan embereknek, akik ezt nem is érdemlik meg? Lehet, hogy itt van az eb elhantolva?

Mi történik, ha egy pszichopata akad ránk egy randioldalon? Hogy reagálunk rá, hagyjuk-e magunkat rábeszélni egy randira a lakásán, elhisszük-e a hazugságait, megijedünk-e tőle? A németek tesztelték.

Ki nem ismeri azt az érzést, hogy jó-jó, beleegyeztem, hogy találkozunk, de igazából nem is akaródzik menni, és jaj, de jó lenne, ha közbejönne valami? Pedig nem biztos, hogy olyan jó lenne, mert a kezdeti finnyáskodásból lehet később lelkesedés. Olykor...

A kutatások még gyerekcipőben járnak annak tekintetében, hogy az okostelefonok milyen hatást gyakorolnak emberi kapcsolatainkra, főleg, ami a romantikus/szerelmi életünket illeti, de az már most látható, hogy a kommunikáció könnyűsége és az az elvárás, hogy állandóan elérhetőek legyünk, milyen eltévelyedésekhez vezethet...

Együtt járni és álmodozni egy dolog, de amikor összekötjük az életünket valakivel, rengeteg olyan téma kerül lassanként terítékre, amelyre korábban nem is gondoltunk volna. Aki már 20-30 éve él a partnerével, az nagy eséllyel érzi úgy sokszor, hogy bizonyos dolgok totális meglepetésként érték, és másképp döntött volna, ha ezt előre tudja...

Mit várhatunk el egy kapcsolattól? Hogy szeressenek, tiszteljenek, tekintettel legyenek ránk, érdeklődjenek irántunk, időt szánjanak ránk, nagylelkűek legyenek, és szeretkezzenek velünk? Vajon túl sokat várunk, és mindezt úgyse fogjuk megkapni? Esetleg mi magunk se vagyunk képesek mindezt megadni valakinek? Te mit vennél ki a listából, mi az, amiről le tudnál mondani?

Hogyan értelmezik a férfiak a nők testbeszédét? Egy tesztből az derült ki, hogy sokan értelmezik teljesen félre - leginkább csak azt látják, amit látni akarnak. Akiknek volt már a múltjában nők elleni agresszió, azok különösen gyengék voltak a mimika és a gesztusok értelmezésének területén. A jó hír az, hogy ez a képesség is fejleszthető.

Ciki profilképekkel Dunát lehet rekeszteni. De ennek a posztnak nem a kifigurázás a célja, inkább az, hogy bemutassa, milyen üzenetet közvetítenek a képeink - pedig lehet, hogy mi nem is azt akarjuk üzenni, ami átjön.

Elvált, megözvegyült, vagy egyedülálló anyaként gyerekeket nevelő nők gyakori problémája a társkeresésnél, hogy a gyerekeik puszta léte már sokakat megfutamodásra késztethet. A minap is azt hallottam egy társkereső barátnőmtől, hogy ő nem akarja letagadni a gyerekeit, de... Nyilván az se mindegy, hogy a családtól, ismerősöktől milyen jelzéseket kapunk: ha elhisszük, hogy 2-3 gyerekkel esélyünk sincs ismerkedni, és jobb, ha belenyugszunk az örök magányba, akkor ez a téma is sokkal nehezebb lesz számunkra, mint ha ilyet soha senki nem mondott nekünk.

Nem hiszem, hogy a társkeresők nagy részének az lenne a legfőbb hibája, hogy túl tökéletesre csiszolja a profilját, de előfordulhat, hogy bizonyos dolgokban jobban virít, mint kellene, és ezzel pont ellenkező hatást ér el, mint amit szeretne. Ahogy a sokat idézett, de sokak által nem értett mondás szól: a kevesebb több.

Hogyan döntöd el egy profil alapján, hogy valakivel szeretnél-e találkozni? Mennyire munkálnak benned az előítéletek? Vannak-e olyan pontok a profilokban, amelyekre különös figyelmet fordítasz, mielőtt még akár bármit is elolvasnál az illető bemutatkozásából? És érzékeled-e te magad, hogy azért nem akar veled valaki találkozni, mert előítéletei vannak veled szemben valami miatt? Melyek a leggyakoribb pontok, amelyek hamis elképzeléseket hoznak létre az ellenkező nemű, potenciális partnerek agyában?

Ha már eljutottunk addig, hogy nem egyenlevelet küldünk, mégis, mit tegyünk az üzenetbe? Először is, éreztessük az illetővel, hogy olvastuk a profilját és az valamiért megnyerte a tetszésünket. Tudnia kell, hogy nem egy robot küldött neki levelet, hanem személyesen neki szántuk a szöveget. Vagyis legyen az üzenetben utalás a profiljára, természetesen pozitív hangnemben. Keressünk valami olyat, amihez kapcsolódni tudunk. (Lehetőleg ne csak a megjelenéséhez tudjunk kapcsolódni, az kevés. Ha a lány szép, akkor ezt mások is észreveszik, és épp elég levelet kap ahhoz, hogy egy átlagosra ne is reagáljon.)

Minél fontosabb lenne, hogy gyorsan találjunk valakit, mert már annyira hiányzik, annyira vágyunk rá, annál kevésbé jön össze, annál ritkábban rúgunk labdába, annál nehezebbnek érezzük az egészet.

A párkapcsolatok egyik összetartó ereje a közös hobbik vagy kellemes időtöltések megléte, és a film- vagy sorozatnézés éppen egy ilyen közös hobbi, ami nem hogy elidegenítene bennünket egymástól, de inkább összekovácsol. Nem csak azért, mert a műsor nézése közben együtt vagyunk, és egy dologra fókuszálunk, hanem azért, mert témát is ad a későbbi beszélgetésekhez.

Mindenféle életformában lehet találni önismerettel rendelkező, és annak hiányában szenvedő embereket, önállóbbakat és önállótlanabbakat is, tettrekészeket és tutyimutyikat, sportosakat és lustábbakat. Attól, hogy valaki egyik kapcsolati státuszból a másikba vált, tuti, hogy nem fog egy csapásra megváltozni: a változás mindig lassú és szabad szemmel szinte észrevehetetlen. A házasból is válhat újra egyedülálló, attól még nem fog minden tulajdonságot és képességet elfelejteni, amit a házassága alatt szerzett.

Nincs olyan módszer, amivel bárkit vissza lehet hódítani. Vannak esetek, amelyekben nem lehetetlen, de sajnos sokszor pont az érintettek nem tudják, hogy az ő esetük a lehetetlen vagy a talán esélyes kategóriába tartozik-e - már azok az érintettek, akik szeretnék megkísérelni a visszahódítást.

A -tól/-ig határok tényleg legfeljebb orientációként hasznosak, ha valaki nagyon érdekel, mégis nagyon kilóg valamelyik tartományból, akkor azért érdemes neki adni egy esélyt - de minél szűkebbre szabjuk a határokat, annál kisebb az esélye még annak is, hogy egyáltalán megszólít valaki, aki egy vagy több szempontból is eltér az elvárásainktól.

A férfiak nem akarnak házasodni, vagy már a nők sem? Fontos-e egyáltalán, hogy az együtt járásból valaha házasság legyen, vagy az együttélés is pont úgy megfelel? Tényleg nagyobb érzélmi biztonságot ad a házasság, vagy éppenséggel az a "baj" vele, hogy túl sok kötelezettséggel jár, és nehezebb kilépni belőle, mint egy szimpla együttélésből? Várniuk kell-e a nőknek arra a bizonyos sorsdöntő kérdésre, vagy feltehetik ők maguk? És mennyi idő múlva nem túl gyors a kérdés? 

"A nőknek nem kellenek a rendes férfiak, sírják el a sörük fölött, akármelyik nőnek, aki hajlandó meghallgatni őket. Fennhangon kárhoztatják magukat, ostorozzák a leküzdhetetlen, beteges rendességüket. Azután, ha a tényeket nézzük, és jobban megismerjük ezeket az embereket, kiderül, hogy nagy részük egyáltalán nem olyan rendes, mint amilyennek hiszi magát." Karen Joy Fowler: A Jane Austen könyvklub

Azok az emberek, akik NEM a "nekem a legjobb jár" felkiáltással keresnek akár társat, akár munkahelyet, akár telefont, sokkal elégedettebbek és boldogabbak, mint azok, akik folyton attól rettegnek, hogy lemaradnak egy kedvezőbb lehetőségről, egy szebb/gazdagabb/szórakoztatóbb partnerről, jobban fizető állásról, csodálatosabb telefonról.

A férfiak csak egy bizonyos szintig szeretik elérhetetlennek érezni azt a nőt, aki tetszik nekik: ha túl elérhetetlennek tűnik, ugyanakkor korántsem ő a legérdekesebb a kínálatban (de még ha alapjában véve érdekes lenne is), csak saját maga alatt vágja a fát.

Vonzó, kedves, okos, csinos, mégsem sikerül partnert találnia? Ugye, nem ismeretlen jelenség? A fene se érti, hogy miért pont a legnormálisabb, legigényesebb nőknek nem jut komoly "udvarló", mikor pedig tényleg minden megvan bennük, amit egy férfi kívánhat. 

Ha valaki nem tetszik, akkor is viselkedjünk civilizáltan, töltsük vele a lehető legrövidebb időt, és ne tegyünk megjegyzéseket rá, se az anyagi helyzetére, se a lerobbant kocsijára, se a szakadt gatyájára, amelyben képes volt megjelenni... Ha sokkal idősebb, mint amilyennek mondta magát, akkor se háborodjunk fel látványosan, elég, ha magunkban bosszankodunk egy sort, de minek bántanánk meg a másik embert? Minek késztetnénk ellentámadásra, vagy minek kergetnénk bele egy negatív spirálba, amely esetleg ahhoz vezet, hogy jó ideig ne legyen kedve randizni? Ami nekünk nem jön be, az másnak még tetszhet, és nem a mi dolgunk, hogy megneveljük!

Mielőtt még eljutnánk a nyaralásig, első lépésként meg kell beszélnünk, hogy hová megyünk, mivel, hogyan finanszírozzuk, ki felelős a tervezésért, a szállásfoglalásért, mennyire spontán, illetve mennyire előre meghatározott módon menjenek a dolgok. Már ebben a fázisban sok minden kiderülhet. Itt például abszolút megmutatkozik, hogy ki akar irányítani, és ki akarja átpasszolni a felelősséget a másikra. Vagy esetleg ki az, aki irányítani szeretne, de nem képes / nem akar megszervezni semmit, utólag viszont szívesen kritizál.

Mikor már belesüppedtünk a mély kerékvágásba, sokkal nehezebb kikerülni onnan, mint az elején, mikor az a kerékvágás még csak egészen halvány: éppen ezért nem hiábavaló dolog a kapcsolat elejétől odafigyelni arra, hogy ne váljunk a megszokás rabjaivá. Sőt, ha még időben vagyunk, ne válasszunk olyan partnert, akivel semmilyen közös érdeklődési pont nem köt össze, aki képtelen arra, hogy meglepjen minket, vagy akit mi nem akarunk meglepni, aki mellett unatkozunk.