A tökéletes szerelem olyan, mint a Mikulás…

A hit hegyeket mozgat meg – de sajnos a tévhitnek is nagy a hatalma. Csak sajnos nem a javunkra, hanem a kárunkra válik. A szerelemmel kapcsolatos tévhiteink nem vezetnek sehová: attól, hogy nagyon erősen kapaszkodunk beléjük, nem hogy igazsággá nem válnak, de inkább tönkreteszik az esélyeinket.

Milyen vágyálmokat dédelgetünk legtöbbször, amelyeknek semmi alapjuk, bár túl sokan és túl sokszor ismételgetik őket ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket?


1. Eggyé válás

Szép gondolat, hogy eggyé válunk valakivel, még az Újszövetségben is szerepel („többé már nem két test, hanem csak egy” – mondja Jézus Máté evangéliumában), és ettől már csak egy lépés az egy lélek is, de bármennyien is szajkózzák, hogy ez így kívánatos, attól még lehetetlen marad. Sőt, nem is lenne jó, ha lehetséges volna. Csupán jelképes beszédként értelmezhető az egy test, egy lélek, de nem kellene túlságosan komolyan venni.

Kvázi egyek anyánkkal voltunk csecsemőként: a felnőtté érés egyik alapvető követelménye, hogy önálló lénnyé váljunk. A társunk, akár férfi, akár nő, nem az anyánk, és nem is az apánk, nem feladata minden kívánságunkat teljesíteni, huszonnégy órában velünk lenni és feláldozni magát az érdekünkben.

Vannak párok, amelyek egészen jól működnek szimbiózisban, mert mindkettejüknek hasonló igényük van a közösségre, de igen sok esetben az egyik fél jobban ragaszkodik, mint a másik, és minél jobban ragaszkodik az egyik, annál inkább elriasztja magától a másikat. Aki nem érzi magát önállóan is teljes embernek, annak sose lesz elég az, amit a társa adhat neki: irreális elvárásai megfojtják a kapcsolatot. Még akkor se lesznek boldogok, ha együtt maradnak, sőt, az ilyen kapcsolat tökéletes csapdahelyzetet szokott létrehozni, amelyben érzelmileg mindketten elsorvadnak.

Ha pedig csapdába ejtjük egymást egy egészségtelen kapcsolatban, akkor attól szabadulni se fogunk tudni, bármennyire szeretnénk. Ne azért maradjunk együtt, mert nincs más választásunk, hanem, mert egymást választjuk.

Ne higgyük tehát, hogy mindent együtt kéne csinálnunk, mindig együtt kéne lennünk, hogy az egyéni igényeinket, terveinket el kéne felejtenünk. Adjunk egymásnak szabadságot, ne sértődjünk meg, ha a partnerünk másokkal is időt szeretne tölteni, támogassuk a terveit, projektjeit akkor is, ha az elsősorban róla, és nem rólunk szól.


2. Örök és felhőtlen boldogság

A mesék minden bizonnyal ludasak abban, hogy létrejöhetett az a tévhit, melynek értelmében a normális házasság (párkapcsolat) az elköteleződéstől kezdve egy mondatba belesűríthető: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Hát, nem, ez nem így működik, még abban az esetben sem, mikor kívülről azt látjuk, hogy jaj, de aranyos ez az idős házaspár, hogy fogják egymás kezét… Semmit nem tudunk róluk, nem sejtjük, milyen harcok állnak mögöttük, hányszor vesztek össze, hányszor szakítottak, hányszor gyűlölték meg egymást… (Igen, a hosszú kapcsolatokban jelen van a gyűlölet, bármennyire is nem szeretünk ezzel szembenézni.)

30-40 át csak boldognak és elégedettnek lenni lehetetlen, ahogy ezt bárki, akinek volt akár pár hónapos vagy néhány éves kapcsolata, nyilvánvalóan tudja is. A kapcsolat folyamatosan változásoknak van kitéve, megrengeti a gyerekek születése, egy költözés, egy-egy haláleset, a munkahely elvesztése, a betegségek, a gyerekek problémái, szinte mindig előfordul egy-egy külsős szereplő felbukkanása is, kinél ritkábban, kinél gyakrabban, a házasság többször is a szétesés felé közelíthet…

Aki úgy vág neki, hogy úgyis minden csodás lesz és ezért semmit nem kell tenni, az csalódni fog. Nagyon sok mindent kell majd tenni, rengeteg, sokszor egymásnak ellentmondó elvárásnak meg kell tudni felelni: ha egyszerűen nem is várjuk azt a kapcsolattól, hogy felhőtlen lesz és mindig boldoggá tesz, akkor nagyobb eséllyel leszünk sikeresek, mint ha bevesszük a maszlagot.


3. A kedves tökéletessége

Közhely, hogy a szerelem vakká tesz, de legalábbis rózsaszín szemüveget ad ránk, esetleg lila ködbe burkol: a lényeg, hogy kezdetben sokkal jobbnak, szebbnek, okosabbnak és csodálatosabbnak látjuk a szeretett személyt, mint amilyen a valóságban. Ha csak ritkán lehetünk együtt, vagy nincs is igazi kapcsolat köztünk, akkor ez az idealizálás hosszabb távon is fennmaradhat.

De amint kapcsolatba kerülünk, és viszonozza érzelmeinket, az első pár hónap kegyelmi időszakát követően általában bekövetkezik a kijózanodás. Az istenített kedvesünk is csak emberből van, a tökéletestől nagyon messze. Ilyenkor persze ki is ábrándulhatunk belőle, mert úgy érezzük, hogy becsapott, eddig megjátszotta magát, most meg rá kell döbbennünk, hogy iszonyatosan sok irritáló szokást vett fel mióta megismert minket… (Vagy ezek a szokások már azelőtt is léteztek, csak az elején még nem irritáltak, illetve kifejezetten jópofának tűntek…)

Ha nem hittük tökéletesnek, és nem egy illúzióba voltunk szerelmesek, akkor kezdettől fogva tisztában vagyunk a gyengéivel, hibáival, bosszantó szokásaival is – még ha a szerelem sokkal toleránsabbá is tett… De ilyen esetben nagyobb rá az esély, hogy a rajongásból mély szeretet lesz, és el tudjuk fogadni a másikat olyannak, amilyen, a hibáival együtt. Sajnos arra nincs esély, hogy megváltoztassuk, és arra sem, hogy tökéletessé tegyük. Kénytelen leszünk kompromisszumokat kötni, ahogy ő is kénytelen bizonyos vágyairól lemondani, ha velünk akar maradni.

Vagyis sokkal egészségesebb hozzáállás, ha nem istenítjük a partnerünket már a kezdeti időszakban sem, és nem várunk tőle emberfeletti dolgokat, főleg azt nem, hogy sose legyen fáradt, nyűgös, kiábrándult, gyenge… Minél több irreális elvárással indulunk neki, annál nagyobbat fogunk zuhanni.

Ha ez a poszt illúziórombolónak tűnik, az nem véletlen. Olykor nagyon is fontos, hogy leromboljunk bizonyos illúziókat.