Aki menni akar, azt engedjük el!

Partnerünk szakítani akar. Mi ettől lefagyunk/kiborulunk és mindent meg akarunk tenni annak érdekében, hogy ezt megakadályozzuk. Hiszti, fenyegetés, zsarolás, könyörgés, átkozódás, rongálás, fizikai erőszak - sok borzalom előfordul ilyen esetekben: vannak, akik inkább megalázkodnak, mások vadállattá válnak, ki ne ismerné ezeket a forgatókönyveket.

A szörnyű az, hogy elég sok működik is: az illető, aki el akart menni, megijed. Vagy attól, hogy bántódása esik, vagy a gyerekeit félti, vagy egyszerűen nincs szíve ott hagyni egy látszólag lelkileg összezuhant embert. Sokakra mindez nincs hatással, vagy ugyan szenvednek a következményektől, de azért mégis elmennek, szakítanak, válnak, eltűnnek. A ghosting vagyis köddé válás is magyarázható azzal, hogy az, aki eltűnik, meg akart spórolni magának a némi kellemetlenséget: dührohamokat, könyörgést, fenyegetőzést. 

De miért nincs értelme hisztizni, ha a partnerünk le akar lépni? És miért nincs értelme, ha történetesen a másik megtartására tett kísérlet sikerrel járt, ha együtt maradt a pár illetve a család? Miért jobb elengedni, aki menni akar, még akkor is, ha beledöglünk? 

Amennyiben erőszakkal (a hiszti, zsarolás is egyfajta erőszak) tartjuk magunk mellett a másikat, akkor ő már nem fog többé becsülni bennünket. Lehet, hogy csak megvet, lehet, hogy félni fog, vagy utál, viszolyog, talán egyszerűen sajnál. Nem fog szeretni, nem fog felnézni ránk, nem fog kívánni. És továbbra is elvágyódik majd, egyre nagyobb lesz benne a szabadság iránti vágy, és egyre inkább börtönőrnek lát bennünket. 

Persze lehetnek olyan helyzetek, amelyekben egyszerűen képtelenek vagyunk megoldani az életünket a másik nélkül, például annyira kicsik a gyerekeink, olyan sok gyerekünk van, nincs saját jövedelmünk, beteget gondozunk, és így tovább. De ilyen esetben is választhatjuk a józan kompromisszumot. Ne menjen el végleg, de adjunk neki szabadságot. Lehet, hogy csak fuldoklik otthon, lehet, hogy mi is épp ugyanúgy fuldoklunk. 

Mi történik, ha tudjuk, hogy nem elsősorban minket akar elhagyni, hanem egy másik partnerhez akar tartozni? Biztos el fogjuk veszíteni, ha elengedjük? 

Ez persze kétesélyes, de akkor is az, ha nem engedjük el, megpróbáljuk visszatartani. Miért jobb megoldás, ha ezt meg se próbáljuk? Ha lazán elfogadjuk, hogy költözne, és sok boldogságot kívánunk neki? (Nyilván nem megy ez annyira lazán, és azonnal se, ha még érzelmileg nagyon össze vagyunk törve, de a bejelentés utáni pár hétben van időnk hozzászokni a gondolathoz.) 

1. A partnerünket meg fogja lepni, milyen éretten kezeljük a helyzetet. Ettől megkönnyebbül. Sőt, hálás lesz! 

2. Kénytelen lesz valóban elmenni, ha már elengedtük. Vagy kiderül, hogy az egész nem több üres fenyegetőzésnél, akkor viszont megnyugodhatunk, hogy esze ágában sincs tényleg elmenni. 

3. Ha együttműködően, higgadtan viselkedünk, fel fog nézni ránk, ileltve felteszi a kérdést: vajon nem is olyan fontos nekünk, mint gondolta? Vajon van alternatívánk? Ez esetleg piszkálni fogja a fantáziáját. 

4. Ha elköltözhet a kiszemelt utódhoz, hamar kiderülhet, hogy az se annyira kellemes a hétköznapokban. Adjunk neki lehetőséget rá, hogy alaposan megismerje szerelme tárgyát. 

5. Ha pár hónappal később meggondolja magát, mert kiderül, hogy inkább csak kalandra vágyott, új családot mégse akar, akkor ő fog visszajönni. Persze benne van a pakliban, hogy jobban érzi magát az új partnerével, és nem jön vissza, de akkor meg eleve nem lett volna értelme magunk mellett tartani, mert igazán boldogtalan volt. 

6. Esélyt kapunk az újrakezdésre, és olyan partner megtalálására, aki tényleg velünk akar lenni. Valószínűleg tanulva az előző kapcsolat kudarcaiból, ezúttal okosabb döntéseket hozunk majd. 

7. Rájövünk, hogy nekünk is jobb nélküle és bennünket is nyomasztott az, amivé a kapcsolatunk vált. Lehet, hogy ő visszajönne ugyan, de mi már nem szeretnénk visszafogadni. 

8. Erősebben, magabiztosabban kerülünk ki a helyzetből, nem pedig összetörve: mert dönthettünk és nem csak elszenvedői voltunk az egésznek. 

9. Hosszú távon baráti viszonyt tarthatunk fenn a korábbi partnerünkkel, mondjuk a gyerekeink apjával/anyjával, ha normálisan kezeltük a szakítást/válást. 


Ez persze a leegyszerűsített forgatókönyv: van, akivel akkor se lehet normális viszonyt kialakítani, ha mi civilizáltan viselkedünk vele. És van, aki sosem fogja megérteni, hogy nincs értelme senkit erővel rábírni arra, hogy valakinek a férje/felesége, partnere maradjon, mert ha ezt önként nem akarja, akkor abból csak pokol lesz.

Az évezredes beidegződések és hiedelmek nagyon erősen hatnak ránk, így a racionális érvek sokszor leperegnek rólunk, ha erős érzelmi hatásoknak vagyunk kitéve. Érdemes éppen ezért mindezt már akkor végiggondolni, mikor még csak elmélet a szakítás, hogy az adott szituációban fel tudjuk idézni, miért jó, ha nem akarjuk a másikat minden áron megtartani. Ha pedig valamely tanácsadó, javasasszony vagy hasonló "segítő" személy azzal kecsegtet, hogy ha az ő tanácsait követjük, biztos megtartjuk a partnerünket, legyünk vele tisztában, hogy csak pénzt akar keresni. Nem létezik módszer, amellyel bárki megtartható, visszahódítható.