Aki szívesen elkapná az esküvői csokrot, és aki elugrana előle...

Nemrégiben volt szerencsém megfordulni egy lakodalomban. Ilyenkor sikerül valamennyire nekem is átlényegülni és hagyni, hogy átjárjon az alkalom varázsa. A templomi igen kimondása után elérkezett az egyik várva-várt pillanat: a csokordobás.

Itt már nem bírtam visszatartani a bennem feszülő kíváncsi szempár szándékát: lelkem rejtett zugából előtört a pszichológus. Megfigyeltem kik azok, akik egyből beállnak a becsapódás matematikai körpályája alapján valószínűsíthető területre és kik maradnak inkább a háttérben. Mondanom sem kell, következtetéseim alapján arra jutottam, hogyha általánosságban vesszük, mindkét csoportról tanulmányt lehetne készíteni (ezt nem feltétlenül pejoratívan értem).

Mégis fókuszáljunk csupán egyetlen kérdésre: az elköteleződésre.

Mi lehet annyira vonzó, vagy éppenséggel olyannyira ijesztő mindebben?

Az elköteleződés már Sternberg szerelemelmélete szerint is a kiegyensúlyozott párkapcsolat egyik alapkövét képezte, ahol ez kapcsolódva a szenvedély és intimitás jegyeivel létrehozta a beteljesült, tökéletes szerelmet. Ő szerinte az elköteleződés állhatott akár egymagában is, ilyenkor beszélt „üres szerelemről”. Számomra önellentmondást jelent az, hogy a szerelmet üresnek nevezzem, ugyanakkor az élet szolgáltat példát olyan párokra, akik kizárólag üzleti érdekeltségből maradnak együtt és egyengetik közös vállalkozásukat, cégüket. Itt egyértelműen a Sternberg által definiált pusztán „hideg, kognitív, tudatos” szintű elköteleződést idézhetjük.

Az elköteleződés iránti vágyat általánosan a nőkre vonatkoztatjuk, még az ettől való félelem kapcsán inkább a férfiak jutnak eszünkbe. Talán fakadhat ez abból, hogy egy nő életében sokkal markánsabb önmeghatározási elemként szerepelnek a kapcsolatok, szemben a férfi látszólag individualista természetével. Ez a törekvés a hölgyek esetében romantizálódik, így válik a lánykérés regényes rituálévá, mely után már szinte biztosan részt vehetnek a házasság intézményrendszerében.

Ha általános okokat akarunk keresni, melyek az elköteleződés kerülése mögött állnak, elsőként talán a negatív mintákat említhetjük. Ugyan nem járok hetente lagzikra, de környezetemben elég, hogy körbenézzek ahhoz, hogy egy kezemen meg tudjam számlálni hány hiteles párkapcsolati köteléket látok. Az említett esküvő pont nem a rossz élmények közé tartozott. A pozitív tapasztalásokat leszámítva, viszonylag egyöntetűen alkotunk véleményt abban a kérdésben, hogy érdemes e elköteleződni.

Nagyjából a következőket szoktam hallani az elköteleződés házassági formáját illetően:

1. Minek, úgyis szétmegyünk előbb-utóbb, a házasságok több, mint 50%-a válással végződik.

2. Elég volt végignézni a szüleim vergődését, nem hiányzik újra ugyanez a saját életemben.

3. Most csak szeretnék önmegvalósítani, nincs szükségem olyan felelősségre, ami meggátol ebben.

Igen, az utóbbi önző és egocentrikus magyarázatnak tűnhet, főleg akkor, ha a férfiakra asszociálunk belőle, de vizsgáljuk meg kicsit jobban ezt az érvet: valóban csak és kizárólag kifogást kereső kibúvó lehet?

A szülőkről való leválás igencsak kitolódott az utóbbi évtizedekben, ami köszönhető egyrészt a munkaerőpiaci szükségletek átalakulásának is. Mire valaki révbe ér és készen áll arra, hogy megállja a helyét férfiként az életben, az szerencsés esetben a húszas évek közepére, gyakrabban viszont inkább a harmincasok elejére érkezik el. Viszont, ha nincs pénz, stabilitás, egzisztencia, miből lesz működőképes család?

Egyik internetes oldalon olvastam, hogy mindennek a másik oldaláról nyilatkozzak most, hogy a fő ok a pasik felelősséget hárító magatartásában keresendő. Kénytelen vagyok hozzátenni: ez nemcsak a férfiakra igaz. A szingliség életformájának néhány válfaja tipikusan ide sorolható, aminek gyakorlói között nem egy nőt találhatunk. A vérszingli, aki határozottan ellenzi a férjhez menést, elvei ellentmondanak az összeköltözésnek, vagy bármi hasonlónak az idézett megállapítás legerőteljesebb ellenpéldáját szolgáltatja. Az átmeneti vagy álszingli kategóriája már kevésbé, hiszen ők vágynak az elköteleződésre, csupán időszakosan követnek egy szerepet, melyet idővel a saját érdekükben levetnek.

Abban a világban, ahol ennyire megnőtt a választási lehetőségek száma, borzasztóan nehéz kimondani az igent, hiszen a párkapcsolati problémák kezelése helyett mindig lehet találni egy sokkal könnyebb megoldást: lecserélni a másikat.

Egy kapcsolatban természetesen nem egyetlen elköteleződési pont létezik, így a mások előtt való felvállalás, bemutatás, vagy a lánykérés akár külön-külön próbatételeknek is nevezhetőek, amelyeken múlhat egy kapcsolat sorsa.

Azt hiszem a legfőbb feladatunk az, hogy tudatosítsuk félelmeinket és a döntéseinket meghatározó gátoló hiedelmeinket, majd rugalmasan, a közös igények alapján határozzuk meg, hogy az elköteleződés mikor realizálódjon a gyakorlatban. Így olyan kellemes jövő elé nézhetünk, aminek hosszú távon egy másik ember is biztosan a részét képezheti majd.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu