Az vagy, akivel randizol? Vagy azzá válsz?

A népi bölcsesség szerint az ellentétek vonzzák egymást. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a tartós párkapcsolatok titka a hasonlóság: minél inkább összecsiszolódik egy pár, annál inkább hasonulnak is egymáshoz, és nem ritka, hogy hasonlítanak is egymásra.

Ez az azonosulás nem csak jellembéli, hanem fizikai is lehet: 25 év párkapcsolat után egy pár tagjai jobban hasonlítanak egymásra, mint véletlenszerűen kiválasztott idegenekre, ami abból is fakadhat, hogy folyamatosan átveszik egymás mozdulatait, mimikáját, szokásait. De a testnedvek gyakori cseréje (csókolózás, szex) olyan szervezetbéli változásokhoz is vezethet, amelyek életmentő szerepet tölthetnek be, ha például szervátültetésre kerül a sor.

A hasonlóság azonban már eredendően ott lehet a két emberben, mert nem csupán az ellentétek vonzzák egymást, hanem a hasonlóságok is. Nagy fellángolás persze lehet két teljesen különböző ember között, de amint stabilizálódni kezdene a kapcsolat, úgy derülhet ki fokozatosan, hogy mégsem tudnak egymással mit kezdeni, főleg közös életre nem képesek. Ha túl sok kompromisszumot kell kötni, akkor több lesz a frusztráció, mint az öröm.

Azt, hogy valahol a saját tükörképünket keressük, a tudomány is igazolja: megdöbbentő teszteredmény született, mikor skót tudósok azt vizsgálták, ki milyen ellentétes nemű partnert talál legvonzóbbnak kép alapján. A nők által kiválasztott képek önmaguk férfiasított változatai voltak, vagyis áttételesen saját magukhoz vonzódtak. Ez egy kicsit ijesztően hangzik – és szerencsére a valóságban nem szoktunk ennyire nárcisztikusak lenni. (És az sem derül ki ebből a felmérésből, hogy csupa olyan nő vett-e benne részt, aki alapvetően meg volt elégedve a saját külsejével, mert azt kötve hiszem, hogy a magukat elfogadni nem tudók is ennyire önmaguk tükörképére vágynának.)

Miért fontos ennyire a hasonlóság? Miért nem épp a különbözőség a mérvadó? Igazából mindkettő fontos: ideális az, ha eléggé hasonlóak vagyunk ahhoz, hogy együtt tudjunk működni, de eléggé különbözőek ahhoz, hogy izgalmakat is tartogassunk egymás számára, no meg, hogy ki-ki a saját különböző tehetségeit adja bele a közösbe. Mivel alapvetően sok mindenben kell egyetértenünk ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk, sőt, hogy egyáltalán tudjunk közös döntéseket hozni, a sikeres párkapcsolat megvalósulása akkor lesz lehetséges, ha közelítőleg azonos értékrend szerint működünk.

Alapvetően kiegyensúlyozott kapcsolatokról beszélek, nem olyanokról, amelyekben az egyik fél teljesen lenyomja a másikat, persze annak is megvan a maga mechanizmusa, az is komplementer módon működik, csak se igazi hasonlóságról, se pozitív eredményességről nem beszélhetünk.

Jó esetben már egy ismerkedés kezdetén megfigyelhetjük, hogyan hatunk egymásra. Elkezdünk érdeklődni egymás tevékenységi köre, hobbijai iránt, átvesszük a kedvesünk a szóhasználatát, esetleg lazábbá vagy formálisabbá is válunk, lehet, hogy megváltozik az öltözködésünk, de lehet, hogy a változások csak nagyon aprók és eleinte nehezen észrevehetők. Az egyik legismertebb filmes példa a szerelmesek közti hasonulásra a Pomádé záró jelenete: amelyben a nagyon különböző hátterű John Travolta és Olivia Newton-John (illetve az általuk megformált szereplők) egymás öltözködési stílusát adaptálják.

Nem csak arról van azonban szó, hogy egy más kifejezetten esélyes ismerkedésnél erőst hatásnak vagyunk kitéve, a hatás már ott kezdődik, mint egy online társkeresőn valaki nagyon megtetszik.

Ezt is felmérésekből tudhatjuk, ha eddig nem vettük volna észre magunk is. Erica Slotter and Wendi Gardner arra vállalkozott, hogy egy csoport egyetemistán teszteli, mennyire befolyásolják őket vonzó profilok a saját profiljuk kialakításában. Először kitöltettek velük egy-egy online társkereső profilt, majd el kellett olvasniuk valaki, számukra feltehetőleg vonzó személyiséget mutató, igazából nem létező, a kutatók által kifundált profilt – amely azonban nem társ-, hanem álláskeresési célból íródott. Mikor ezt követően újra ki kellett tölteniük a saját társkeresős űrlapjukat, akármit is olvastak a hivatalos életrajzban, az nem befolyásolta őket.

Mikor azonban a kitalált profil társkeresési szövegkörnyezetben került a szemük elé, és kifejezetten tetszett nekik az illető, a saját jellemzésük is változott kicsit. Példaként az önzés, önzetlenség témáját hozták a szerzők. Ha a kitalált, vonzó profilban az szerepelt, hogy az illető elég önző, akkor a tesztalany utóbb megváltoztatta a maga jellemzésében az inkább önzetlen, mint önző kitételt, és ha nem is ugyanúgy jellemezte magát, azért kicsit közelebb került a másik jellemzéséhez.

Ebben persze annak is szerepe lehet, hogy imponált, ha a másik be merte vállalni a többségi vélemények szerint negatív tulajdonságot (amely egy párkapcsolatban aztán főleg nem jó pont): talán ettől bátorodtak fel az eredeti profilkialakításhoz képest. Ugyanakkor éles helyzetben nem lett volna igazán nyerő egy önző ember tetszését úgy keresni, hogy mi magunk is önzők vagyunk, mert két önző egy kapcsolatban kissé már túl sok.

Annyi mindenesetre kiviláglik ebből a felmérésből is, hogy többé-kevésbé bizony befolyásolhatóak vagyunk olyanok által, akiknek a tetszését el szeretnénk nyerni, és ennek érdekében készek vagyunk felülbírálni akár önmagunkról alkotott képünket, vagy azt, hogy ebből mit mutatunk felé. Még azok is változnak, akik nagyon szilárdnak és öntörvényűnek tűnnek, hát még a befolyásolhatóbbak! Mert valahol mindenki önmagát keresi, de csak a másik által találhatja meg.

Ahogy József Attila olyan gyönyörűen mondja Nem én kiáltok című versében:

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.