Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Eljut az oltárig és ott mond nemet. De miért? szep07

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Eljut az oltárig és ott mond nemet. De miért?

Kívülről nézve nehéz megérteni, mi vesz rá arra valakit, hogy egészen az oltárig vagy az anyakönyvvezető elé jusson és a döntő pillanatban mégis nemet mondjon. Ha ennyire bizonytalan valaki, akkor hogy juthatott ennyire messze? Miért nem előbb szállt ki, vagy miért nem kért több gondolkodási időt? Miért alázza meg a menyasszonyát/vőlegényét azzal, hogy az egész rokonsága és a barátai előtt utasítja el, mikor ugyanezt megtehette volna négyszemközt is? Arról nem is beszélve, mekkora anyagi veszteség egy lemondott lakodalom... 

Az ismerkedéstől az esküvőig sokakat leginkább a nehézségi erő görget. Persze az elején még nagyon kell akarniuk, hogy összejöjjenek, de ha ráálltak egy bizonyos pályára, ha már beindult a motor és a környezet is folyamatosan tolja őket a házasság felé, akkor egyre nehezebb lesz leszállni a vonatról. Főleg férfiak találják magukat olyan helyzetben, amelyből már csak erőfeszítéssel tudnának szabadulni, de úgy érzik, teljesen lebénultak. Robog velük a vonat, és tehetetlenül nézik, hogy közeledik a házasság nevű állomás, pedig nem is emlékeznek rá, hogy megkérték a lány kezét... 

A nők sokszor úgy keverednek bele ebbe az egészbe, hogy egész gyerek- és ifjúkorukban azt tervezgették, hogy majd egyszer férjhez mennek. És mikor végre akad valaki, aki megkéri a kezüket vagy akiről azt hiszik, hogy tényleg megkérte, bár a srác nem így emlékszik, akkor olyan eufória vesz rajtuk erőt, hogy egyáltalán nem arra gondolnak, ami az esküvő után lesz: csak az a tény tartja őket izzásban, hogy közeledik az állítólag legtökéletesebb nap, és mindent el kell követniük annak érdekében, hogy tényleg tökéletes legyen. 

Aki kisebb esküvőt tervez, nem készül hónapokig a NAGY NAPRA, nem rendel alá minden mást egyetlen eseménynek, annak több ideje és energiája marad átgondolni, hogy valóban ezt akarja-e, valóban ezzel a nővel/férfival akarja-e leélni az életét, vagy inkább még várna, esetleg legszívesebben szakítana...

Minél nagyobb a felhajtás, több a meghívott, drágább a vacsora, különlegesebb a helyszín, minél több a stressz, annál inkább elsikkad, hogy valójában miről is van szó. A szervezés olyan stresszé válhat, hogy a menyasszony az utolsó héten már tiszta idegroncs, nem tud aludni, nem mer enni, mert hátha szűk lesz a ruha... A vőlegény meg igazából nem más, mint zavaró tényező, hiszen nem bírja felfogni, milyen fontos minden részlet: akkor menne minden flottul, ha ő felszívódna. Persze attól még pontosan tudnia kell, mikor kötelező megjelennie valahol, és mikor kell kimondania az igent. 

Amit aztán egyikük mégse mond ki. Mert akkora lett a tét, és olyan kevéssé intim az egész, és a másikból esetleg a stressz kihozta  a legrosszabbat... Mikor ott állnak teljes díszben és egymással üvöltöznek, mert valami mégsem ment tökéletesen, a fodrász késett, a cipő szorít, a ceremóniamester idegesítő... Akkor még leeshet a tantusz: te jó isten, ha ezen a fontos napon így viselkedünk egymással, akkor mi lesz később? 

A legtöbb jegyespár persze végigviszi, amit elkezdett, de sok olyan is akad köztük, aki nem meggyőződésből, hanem azért mond igent, mert úgy érzi, nem tehet mást. Mert visszakozni borzasztó ciki lenne, mit szólna a család, nem lehet ezt megtenni a nővel/férfival aki abban a hitben él, hogy össze kell házasodniuk. Szóval győz a nehézségi erő, a megalkuvás, a lustaság, a beletörődés. Lehet, hogy ez még rosszabb, mint mikor valaki az oltár előtt mond nemet.