És, ha a szüleink profilt készíthetnének nekünk?

Viszonylag új keletű szokás, hogy a párválasztás nehéz feladatában teljesen magunkra maradunk. A hagyományos társadalmakban ez elképzelhetetlen lett volna, sőt, ma is bőven akad olyan társadalom, amely egyenesen tiltja az egyénieskedést, és meggyőződéssel vallja, hogy a fiatalok alkalmatlanok erre a feladatra, mert kritériumaik egyáltalán nem felelnek meg hosszú távú érdekeiknek.

Ez leginkább abban az esetben jelent gondot, mikor a fiatal halálosan beleszeret valakibe, de a szülők, a család ezt a választást valamilyen okból kategorikusan visszautasítja, és ha a fiatal mégis kitart mellette, mitöbb, szexuális kapcsolatot létesít a kedvesével, az a közösségből való kitaszítással, sokszor halálbüntetéssel jár. Számos ilyen tragédiáról lehet hallani például Indiából, ahol a kasztrendszer még mindig a legnagyobb szervező erő.

De vannak olyan kultúrák is szerencsére, ahol a családok aktivizálják magukat, próbálnak beleszólni a párkeresésbe (például vallási alapon), de már annyira nem szigorú a rendszer, hogy vétójoguk lenne, egyszerűen úgy érzik, olykor talán joggal, hogy élettapasztalatuk és a fiatal lány vagy férfi jellemének ismerete fényében „jobb partit” tudnak számára találni, mint amit az illető önerejéből összeszedne.

Biztos sokan tapasztalták már, hogy az édesanyjuk megpróbál tippeket adni a párkeresésben, esetleg konkrét javaslattal is előáll – miért van az, hogy ezek a javaslatok nekünk általában annyira abszurdnak tűnnek? Az apák ebben az ügyben a mai nyugati világban gyakorlatilag meg se nyilvánulnak, pedig a patriarchális társadalmakban övék volt a döntő szó. Isten ments, hogy elveszítsük a szabad választás jogát, de attól még, hogy a választás bennünket illet, nem biztos, hogy könnyebb a dolgunk, mint azoknak, akik helyett mások döntenek. És az sem biztos, hogy jobb döntéseket hozunk.

Mi változott meg alapvetően? A szüleink egyre kevésbé érzik, hogy bármi közük lenne a párválasztásunkhoz. Legfeljebb csak a partvonalról drukkolnak, vagy tördelik a kezüket, sopánkodnak, hogy jaj, de nagy hülyeségeket csinálunk, és ők már most látják, hogy ennek nem lesz jó vége, vagy belénk szuggerálják, hogy nem vagyunk elég szépek/jók/okosak, sosem leszünk jó anyák/apák… Sok szülő abbeli félelmében, hogy a gyereke (főleg lánya) túl korán kezdi el a szexuális életet, radikális megoldásokkal próbálja a fiatalt ettől elriasztani. És nem hogy meg akarná ismerni a gyerek barátait, inkább rossz társaságnak titulálja őket, és így a saját gyerekét is elmarja otthonról.

Minél gyorsabb a változás, minél inkább úgy érezzük, hogy generációk között hatalmas szakadékok nyílnak, annál kevésbé tudunk az idősebbek véleményére támaszkodni… De az idősebb generáció is hajlamos úgy tenni, mintha sokkal erkölcsösebb lett volna hajdanán, mint amilyen valójában volt. A hagyományos rendszer helyett, tehát, ahol a párválasztás családi ügy, a teljes elszakadás jellemző – kivéve azokban a családokban, amelyek képesek megőrizni az egyensúlyt, és megadni a gyerekeknek azt a lehetőséget, hogy életkoruknak megfelelően fejlődjenek, és vállaljanak újabb és újabb szerepeket.

A spontán egymásba szeretés és az azt követő párkapcsolat, majd házasság, családalapítás sima útja sokaknak nem adatik meg… És valljuk be: ez sem garantálja a sikert, hiszen a szerelmes ember egy csomó mindent képtelen racionálisan végiggondolni, és akkor is belevág a házasságba, mikor nyilvánvaló, hogy túl nagyok a két ember közötti különbségek, és hosszú távon ki fog siklani az egész. De a szabad választás joga a modern társadalom számára rendkívül fontos érték, és ez így van jól. A kérdés csak az, hogy ezzel együtt nem veszítjük-e el teljesen a családunk támogatását, nem válunk-e végtelenül magányossá ezen a téren?
Mert a jelenlegi nyugati rendszer egy csomó fogódzót megtagad a fiataltól. És az is tény, hogy sokkal képmutatóbb módon keresünk párt, mint azelőtt a családok tették.

Manapság igazából félig szégyenkeznie kell annak a nőnek, aki férjhez akar menni, noha ugyanakkor a társadalom mégiscsak elvárja tőle, hogy férjhez akarjon menni… Férjet vadászni nem kóser, mit sem sejtve beleakadni egy pasiba, aki maga sem tudta, hogy igazából szerelmet keres, sőt, azt hitte, sose lesz szerelmes – nos, ez a kívánatos forgatókönyv. Ha egy nőt érdekel az ismerkedésnél, hogy a férfinak mi a munkája, az már haszonleső némbernek számít, aki arra spekulál, hogy őt majd jól eltartsák gyerekestül… Ha viszont olyan ügyetlen volt, hogy csóró férjet fogott magának, egész életében nyögni fogja a következményeit, és sokan fogják hülyének nézni, amiért a szerelmet az anyagi biztonság elé helyezte.

Ha válunk, az ügyvédeink képviselik az érdekeinket – de normál párkeresésnél magunkra vagyunk utalva. A hagyományos házasságközvetítés esetében a szülők egészen más kritériumok alapján keresgéltek, mint egy mai fiatal. Sokkal többet számított a társadalmi státusz, az anyagi helyzet (persze, mindenki igyekezett eggyel feljebb lépni a házasság által, de legalább ugyanolyan szinten maradni), de ha lelkiismeretesek voltak a szülők, akkor a fiatalok jellembéli összeférhetősége is fontos szempontot jelentett.

Lehet, hogy furcsa ötletnek tűnik, de ha jóban vagyunk a szüleinkkel, akár tanulhatunk is belőle: vajon milyen profil kerekedne ki abból, ha a szüleinket kérnénk meg a jellemzésünkre? Miket emelnének ki ők a tulajdonságaink, kedvteléseink közül, milyen kívánatos partnert írnának le számunkra, milyen fotót választanának? Vagy hogyan jellemezne minket a legjobb barátunk/barátnőnk? Vajon akkor, ha nem egymagunkban állnánk a profil mögött, hanem mindazok ott lennének, akik szeretnek minket, más lenne-e az összhatás? Biztos vagyok benne, hogy igen…