Jobb a kedved, ha házon kívül van a partnered?

Nem ritka jelenség régen fennálló párkapcsolatokban, hogy a felek tulajdonképpen jobban érzik magukat egymás távollétében, mint együtt. Vagy csak egyikük érzi így kellemesebben magát. Ahhoz, hogy valaki tényleg nagyon szívesen legyen a partnerével, a kapcsolatnak rendkívül jól kell működnie, nem elég a langyos lábvíz. Persze valamennyire az is számít, ki milyen személyiség és az életkörülményei mennyire passzolnak a személyiségéhez. Mert még  a legjobb kapcsolattól is be lehet sokallni, ha nincs időnk önmagunkra, elárasztanak a feladatok, vagy a partnerünk túlságosan belénk kapaszkodik.

A járvány kezdete óta extrém teher nehezedik minden kapcsolatra, de főleg azokban az országokban borzasztó bonyolult, amelyekben a nálunk tapasztaltnál jóval szigorúbb karanténszabályokat vezettek be először tavasszal, másodszor meg mostanában. Ha két ember hónapokra össze van zárva, akkor még az is előfordulhat, hogy az addig működőképes kapcsolatot felőrli a rendkívüli helyzet. Miközben mások, akik szeretik egymást, de messze laknak, a kínok kínját állják ki, mert nem találkozhatnak beláthatatlan ideig. 

Az nyilvánvaló, hogy egy akár fizikai, akár lelki, verbális bántalmazással jellemezhető kapcsolatban az áldozat mindig sokkal jobban érzi magát, ha nem kell kínzója közelében lennie, hiszen rettegnie kell attól, ami a másik hazatérésekor rá vár. De nem kell ahhoz súlyos trauma, hogy megkönnyebbülten sóhajtsunk fel, ahányszor végre elhagyja a lakást a partnerünk. Talán karantén nélkül egész jónak gondoltuk a kapcsolatunkat és eszünk ágában se lett volna kételkedni benne, de a különleges körülmények ráébresztettek, mennyire nyomasztó a másik jelenléte. 

Mindenképpen fontos, hogy legyen lehetőségünk egyedül lenni, szerencsére itthon nyugodtan elmehetünk sétálni, ha éppen olyanunk van, akár vihetjük a gyereket és/vagy a kutyát is, csak a társunkat ne cipeljük magunkkal. Ilyenkor mindkét fél megkönnyebbülhet, az is, aki végre otthon lehet nyugiban, meg az is, aki kiszabadulhat a bezártságból. Minél több időt vagyunk kénytelenek egy fedél alatt tölteni, annál inkább fogy a türelmünk, és annál jobban kiviláglanak azok az összeférhetetlenségek, amelyek fölött máskor elsiklottunk. 

Jó esetben ezek csak kisebb frusztrációk, nem lényegesek annyira, hogy komolyan kétségbe vonjuk a kapcsolat létjogosultságát, máskor azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy van-e értelme együtt maradni valakivel, aki ennyire idegesít... Akinek a távozásáért imádkozunk és akivel már egy légtérben se vagyunk képesek tartózkodni. Ha nagy a ház és nincs bezártság, el lehet húzni az ilyen állapotot a végtelenségig, de extrém körülmények között az ilyen hangulat puskaporos hordó és jellemzően a legváratlanabb pillanatban robban. Csak gyülemlik a feszültség, míg egyszer átszakad minden gát és a házastársak a legkisebb bosszúságot is előhúzzák, hogy vérig sértsék egymást. (Hátha akkor elmegy végre.)

Aki eddig jutott, az a legjobban teszi, ha valóban elmegy vagy megkéri a partnerét, hogy menjen el (nyilván ehhez az is kell, hogy legyen hova menni): mindkettejüknek jót tesz egy kis szünet, hogy kiderítsék, hiányzik-e a másik, szeretik-e még, vagy a pozitív érzéseknek már nyoma sincs. Mindig jobb megszüntetni az összezártságot, mint mesterségesen fenntartani és továbbra is egymás idegeire menni. 

Tudom, pont ez az időszak most nagyon nehézzé teszi, hogy alternatívákat keressünk, mert ideális esetnem minél kevesebb emberrel kéne érintkeznünk és például a szüleinkhez visszamenni nem biztos, hogy a legjobb ötlet, főleg, ha már idősebbek, de a saját lelki egészségünk érdekében mindent meg kell tennünk, ami emberileg lehetséges. 

Ebben a helyzetben a szinglik is nagyon szenvednek (ők a magánytól), de érdemes belegondolni, hogy még mindig jobb egyedül, mint rossz társaságban. Időközben pedig lehet óvatosan ismerkedve készülni a járvány utáni időszakra.