Kettőnk helyett is szeretek… És ez elég?

Lehet, hogy már ti is voltatok annyira szerelmesek, hogy úgy éreztétek, még azzal is megelégedtek, ha a szerelmetek tárgya nem viszonozza az érzelmeiteket, majd ti szerettek kettőtök helyett is. Majd ti mindent vállaltok, mindent elviseltek, cipelitek a bánatot is akár… Egy a fontos: hogy ő ne taszítson el, legalább tűrjön meg maga mellett. Legalább ne kelljen nélküle élnetek.

Ha józanok vagyunk és nem lebegünk rózsaszín vagy lila ködben, akkor azonnal belátjuk, hogy ennek így nincs értelme. Nincs értelme, hiszen soha nem lesz belőle egészséges, egyenrangú, kiegyensúlyozott szeretetkapcsolat. Attól még létrejöhet a „frigy”, az imádott személy elfogadhatja a rajongást, és lehet, hogy a maga hasznára fogja fordítani, de az imádó semmit nem kap cserébe. Vagy még a semminél is rosszabbat kap.

Tudom, a szerelem nem racionális, de azért próbáljuk megérteni, miért nem működhet az önfeladó, mindent vállaló, minden akadályon átgázoló, rajongó ragaszkodás.

Képzeljük bele magunkat annak a helyzetébe, aki nem szereti a partnerét, csak sajnálja, szánja, esetleg szívesen kihasználja. Jó, még az is lehet, hogy kezdetben szereti valamilyen módon, barátilag, vagy mint szülő a gyermekét (bár ez elég bizarr), esetleg szerelem nincs benne, de kívánja. Miközben azt tapasztalja, hogy a másik mint egy kiskutya, mindenhová követi, minden kívánságát lesi, valósággal ráakaszkodik. Ebből a perspektívából van olyan forgatókönyv, hogy egyszer csak hirtelen megszállja a szerelem? Aligha.

Lehet, hogy kezdetben hálás lesz a másik érzelmeiért, kedves megértéssel fogadja, tűri, hogy ajnározzák. De erre elég hamar rá lehet unni. A nagyon szerelmes fél nem érdekes. Nem izgalmas. Megbízhatóan odavan, semmi kihívás nincs benne. Ráadásul folyton együtt akar lenni szerelme tárgyával, akinek ez egyre terhesebb, mert ő nem élvezi az együtt töltött időt. Minél nagyobb a rajongás, annál kényelmetlenebbé válik.

Miközben a rajongó azt hiszi, hogy csak még jobban kell szeretnie, egyre távolabb taszítja magától azt a partnert, aki a történet egy pontján beleegyezett, hogy együtt marad vele. Ilyenkor a nagyobb ragaszkodás, még több áldozatvállalás nem pozitív, hanem negatív irányba mozdítja a helyzetet.

A kapcsolat mindkettejük számára frusztráló lesz, hiszen a menekülő fél fulladozik, a rajongó meg annál inkább szorítaná, kötné magához a másikat. Ez gyerekekkel súlyosbítva még toxikusabbá válik, mert őket is bevonják a negatív dinamikába. A rajongó fél megalázkodik a partnere előtt, aminek a gyerek is tanúja, tűri, hogy rosszul bánjanak vele (ha ez „csak” hidegségben, verbális visszautasításban nyilvánul is meg), mártirszerepben tetszeleg és sokszor a menekülő partner helyett a gyereket teszi meg cinkosává. Sőt, mivel túl nagy a szeretethiánya, érzelmeit is a gyerekére önti, tőle várja, hogy valódi partnere legyen.

Mikor valaki azt mondja, hogy majd az én szerelmem elég lesz kettőnknek, akkor nem gondol bele, hogy az ő szerelme csak a másik felé irányul, önmaga felé nem. Ő kétszer annyit ad, de a másik semmit. Vagyis azt vállalja, hogy a semmiből legyenek érzelmi tartalékai, és hosszú távon éhezzen a szeretetre.

Az üldözési attitűd persze legtöbbször kötődési problémákból fakad és mint annyi minden, ez is a gyermekkorból jön. Az illető alaptapasztalata, hogy ő nem szerethető, de azt reméli, hogy ha eléggé igyekszik, ha mindent megtesz, ha jó lesz, akkor majd egy napon kiérdemli a szeretetet. Csakhogy a szülei szeretetét soha nem tudta kiérdemelni, ezért a partnerével próbálkozik. És persze, hogy olyat választ, aki pont úgy elutasítja, ahogy anno a szülei, hiszen számára ez az ismerős minta, ebben érzi magát komfortosan. Talán, ha akadna valaki, aki őt tényleg szeretné, az olyan idegenül hatna, hogy ő maga kezdene menekülni, mert ezzel az élménnyel semmit nem tudna kezdeni.

Hogyan lehet kimászni ebből a rossz mintázatból?

Először is, fel kell ismernünk, hogy ez bizony probléma az életünkben. Ha már többször volt hasonló kapcsolatunk és ha azt valljuk, hogy elég, ha csak mi szeretünk, akkor ez lehet a háttérben. Ezen a beállítottságon változtatnunk kell, ha egészséges, egyenrangú kapcsolatra vágyunk. Persze ezt akkor tudjuk igazán megtenni, ha épp nem érezzük már megint azt a fajta rajongást, ami már annyiszor rossz útra terelt bennünket. Két rajongás között keressünk segítséget – mert ezt a dinamikát nem egyszerű megtörni, főleg egyedül nem.

Először el kell hinnünk, hogy szerethetők vagyunk és nem kell mártírrá válnunk ahhoz, hogy kapcsolatunk legyen valakivel. De lehet, hogy első körben azt kell megtanulnunk, hogy ne féljünk az egyedülléttől, ne akarjunk mindenáron kapcsolatot. Igazán jó kapcsolatot csak egyészséges lelkületű emberek tudnak egymással kialakítani. Megéri rendbe hoznunk az elakadásainkat, az egész életünk meg fog változni, ha ez sikerül!