Legszívesebben elfelejtenéd a zátonyra futott kapcsolataidat?

Ha létezne olyan technológia, amely képes kitörölni az emlékezetedből életed legrosszabb élményeit, úgy döntenél, hogy inkább megszabadulsz ezektől? Vajon egész szerelmi történeteket is szívesen eltüntetnél az agyadból, vagy csak azokat a kínos pillanatokat, amelyeken még évek múltán is képes vagy rágódni? De érdemes-e felejtésre törekedni? Vagy inkább tartsuk számon a kudarcainkat ugyanúgy, mint a sikereinket?

Mindenkinek vannak nagyon kínos, szörnyű emlékei. Egyeseknek olyanok is, amelyek évekre megbénítják őket. Jól hangzik, hogy ezektől egyszer megszabadulhatunk... Pedig nem biztos, hogy kéne. Mert a kudarcainkból sokkal többet tanulhatunk, mint a sikereinkből. 

A nyugati ember azonban úgy nevelkedik, hogy csak a sikerre akarjon koncentrálni. Ha egy vállalat kifejleszt egy terméket, amely megbukik a piacon, igyekszik gyorsan túllépni rajta: pár év múlva az ott dolgozók már nem is emlékeznek rá, hogy volt valaha ilyen termékük. Illetve a régi munkatársak emlékezhetnek, de akik újonnan érkeztek, azok nem fognak róla tudni, így képesek elkövetni pontosan ugyanazokat a hibákat, amelyeket már korábban is. Nem tanulnak semmit a múltból, és újra elköltenek egy csomó pénzt egy elhibázott koncepcióra. 

Ha lenne egy kudarclistájuk, sokkal könnyebben kiküszöbölhetnék a hibákat, amelyeket egyszer (vagy akár már többször) elkövettek. Ez nem jött be tíz éve, vajon most bejönne? Meglehet, hogy a piac változott annyit, hogy már lenne igény egy korábban kudarcot vallott termékre, de akkor annak a tudatában dönthetnének, hogy korábban ezzel már próbálkoztak és valami miatt nem lett sikeres. 

A kapcsolatainkkal szemben is jó lenne így viselkednünk. Érdemes lenne nem szőnyeg alá söpörnünk az egészet. Persze kell a felejtés, kell az újraindítás, az sem jó, ha valaki benne ragad a gyászban és képtelen újba kezdeni, ha viszont nem próbálja meg elemezni (már bizonyos távolságról, kvázi hideg fejjel), hogy mi siklott félre, akkor nem fog semmit tanulni a kudarcból és simán elkövetheti ugyanazokat a hibákat. 

Az is nyilvánvaló, hogy addig, amíg minden felelősséget áthárítunk a másikra a kudarcért, addig semmit nem fogunk belőle tanulni. A mindenki hülye, csak én vagyok helikopter hozzáállás legfeljebb az egónkat táplálja, de fejlődni nem fogunk tőle. Persze lehet, hogy a kapcsolat azért ment tönkre, mert a másik fél hülye volt, de ha ez nem valami hirtelen személyiségváltás következtében derült ki, akkor már az elején is tudhattuk volna. Mindig vannak jelek, amelyeket vagy észre akarunk venni, vagy nem.

Ha legalább utólag rájövünk, melyek voltak ezek a jelek, amelyek alapján már a kezdetek kezdetén sejteni lehetett, mi lesz az egészből, akkor egy következő ismerkedésnél felismerhetjük ugyanezeket a jellemzőket és máris beljebb vagyunk. Mert előrevetíthetjük, hogy mennyi esély van arra, hogy az új kapcsolat ugyanoda jusson, mint az előző. 

Lehet, hogy az önvizsgálat, a múlttal való szembenézés nem kellemes gyakorlat, de igenis hasznos. Ahogy a kapcsolatokon való rágódás is az, amennyiben nem fordul puszta önsajnálatba vagy vádaskodásba. Ha az előrelépést szolgálja, akkor nagyon is értelmes dolog elemezni a múltat.