Lehet e közös jövője egy „bigott” és egy „ateista” embernek?

A cikk címével ellentétben nem állnék meg ott, hogy szélsőséges álláspontokat próbáljak meg össze vagy össze nem egyeztetni, ennél tágabb értelmezési keretben szeretném vizsgálni a kérdést.

Az „élni hagyni” elve azt hiszem kevés ahhoz, hogy alapot áshassunk egy jól működő kapcsolatnak, már csak azért is, mert vallási meggyőződésekből szokások, gondolati sémák, értékrend, terebélyes gyökérzettel bíró hiedelmek és életstílus is fakad.

Ha valaki megrögzött ateista, aki tegyük fel, mindent a racionalitás eszközeivel magyaráz és vezet le, az folyamatos frusztrációt jelenthet hívő társának, aki ugyan részben elfogadja az ésszerűség követelményeit, de mindennek az irracionalitással ad igazi jelentésteliséget. Parázsló viták, nézeteltérések fakadhatnak abból, ha környezetünk minduntalan rácáfol világképünkre. Ilyenkor előfordulhat, hogy az erősebb „kerettel” rendelkező fél magához igazítja a másikat, ami csökkenti a súrlódási felületeket, bár kérdéses, hogy ez mennyire történik szabad akaratból vagy kényszerből.

A bigottság saját értelmezésem szerint olyanokra vonatkoztatható, akik a megrögzöttségig képesek a saját szájuk íze szerint, mereven értelmezni akár a Biblia szavait és fel sem merül bennük az a kétely, ami az érett hit sajátossága, és ami elvezet az alázatosság emberi vonásához. Bigottnak lenni ugyanúgy lehet tanárként, politikusként vagy akár a közvélemény formálójaként is. Sőt! Ezzel az erővel ateistaként is lehet bigottnak lenni.

Az ateisták ezzel szemben egy szélesebb csoportot, kört alkotnak, előfordulnak közöttük olyanok, akik nyíltan tagadják a természetfölötti erőket, még mások elismerik, de a hitbélinek látszó tapasztalataik semmilyen hatást nem gyakorolnak gyakorlati életükre. A hit nélküliség az előbbivel szemben nem egynemű háttérrel bír, fakadhat kényelmes, minden drámaiságot elvető hozzáállásból, de a látszólagos közöny takarhat félelmeket, vagy szimpla ellenállást, ami az „Istenben való csalódásokból” meríti erejét.

Lényeg a lényeg, ha ilyen mértékben elüt az életvitel, az általában problémákhoz vezet. Már az is lehet konfliktusforrás, ha a pár egyik tagja eszik húst, még a másik nem, de ilyenkor jellemzően egy-két konkrét megfontolás, humánus alapvetés vezet ehhez a döntéshez („nem akarok ártani az állatoknak, egészségesebb a vegetáriánus koszt, stb.”), nem pedig egy ontológiai alap, ami megfontolások összességét eredményezi. Az előbbi alapján lehetséges lefektetni szabályokat, amik az együttélést könnyítik (pl. mindenki magának megveszi a kaját, nem erőlteti rá a másikra a sajátját, külön rekeszek a hűtőben, az ilyen jellegű beszédtémák hanyagolása, stb.), de vallási meggyőződések esetében ez sokkal nehezebbnek látszik, hiszen a különbségek gyakorlatilag majdnem minden területen kiütköznek.

Hogyan nézzen ki a lakás? Mivel töltsük az estét? Éljünk e szexuális életet házasság előtt? Mit kezdjünk az érzelmi nehézségeinkkel, hogyan értelmezzük őket? Az ellentétek előjöhetnek mind a vallásgyakorlás, mind a felfogás terén. A kettő nem egyezik meg, gondoljunk itt azokra, akik elmondásuk szerint hisznek Istenben, de nem járnak templomba.

Amiatt is sok kérdést vethet fel mindez, mert a vallási eltérések kulturális örökségből is fakadnak, amiket a hagyomány, vagy az ősök iránti tisztelet miatt nem akarunk a sutba dobni. Azonban egy fokkal könnyebb dolgunk van olyan esetekben, ha létezik közös lételméleti alap, nevezetesen az, hogy van természetfeletti, csupán másként nevezzük, és más utakon vezetjük le a megnyilvánulását. Ez energetikailag teremthet összetartozási erőt a felek között és a látásmódok hasonlóságából kiindulva köthetőek konszenzusok is azokban a kérdésekben, amik mindkettőjüket érintik.

Mindent egybevetve, mivel nem tartom magam a téma szakavatott tudósának, „csak” nyitott szemű embernek, jómagam nem hiszek abban, hogy hosszú távon általánosságban gyümölcsözőek lehetnek az efféle társulások, de ne legyen igazam.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu