Randivonal Blog
Te is társat keresel?
A Randivonal Magyarország legnagyobb online társkereső oldala már 25 éve.
Belépés a Randivonalra:
"Ma már tudom, hogyan szeretném életem hátralévő részét leélni"
Írta: RandiBlog , dátum: már 01, 2016 , rovat: Sikertörténetek | 0 komment
Az alábbi történetet Teréz küldte nekünk, aki lelki társa talált az oldalon. Ha Te is sikerrel jársz a társkeresésben a Randivonalon, ne felejtsd el megírni és elküldeni nekünk történetedet a sikersztori@randivonal.hu címre!
A mi történetünk a szó szoros értelmében nem mondható társra találásnak, de mégis sikertörténet. Én úgy érzem, hogy itt a társkereső oldalon ilyesfajta kapcsolat is születhet. S bár nem házassággal, vagy összeköltözéssel végződött, mégis megtaláltam a lelki társam.
Mi mindketten az ötvenes éveinkben járunk, és több mint harminc évig éltünk szeretetteljes házasságban – mindaddig, amíg a társunk szerelmes nem lett egy másik emberbe. A történetünk kísértetiesen hasonlít. Mindkettőnk szerette a házastársát, küzdött a kapcsolatáért. Sorscsapásként ért minket, hogy ott maradtunk a közös otthonunkban a felnőtt gyermekeinkkel, egyedül. Itt a Randivonalon, ha jól emlékszem én szólítottam meg, mert nagyon furcsa fotót tett fel magáról. Aztán az első randevúnkon ő olyan édes, és figyelmes volt. Bár szerintem mindketten mást vártunk, mégis úgy éreztem, hogy izzott a levegő. Valami megfogott benne, és ő is megérzett bennem valamit. Megbeszéltük, hogy másképp csináljuk, mint eddig, mert mindketten túl voltunk már pár sikertelen ismerkedésen. Ezért nem ugrunk fejest a dolgokba, előbb megismerjük egymást.
Életem legcsodálatosabb nyara következett.
Nem felejtem el soha, amikor felhívott telefonon, hogy ott ül Balatonföldváron a szálloda előtt és várja, hogy igent mondjak a közös nyaralásunkra és lefoglalná a szobát. Utólag derült ki, hogy pár száz méterre a szállodától van az édesapja nyaralója, de ő kettesben akart velem lenni.
Andris csodálatos ember, bevezetett az ő világába, megmutatta a kedvteléseit, megtanította a víz szeretetét, meg tanultam tőle úszni, kajakozni, vitorlázni.
Megbecsülve, és igazi nőnek éreztem magam. Szerettem azt, ami mellette, általa lettem. Megmutatta nekem az élet csodás dolgait. Megismertük, megszerettük egymás családját, sokat kerékpároztunk, hol nála, hol nálam töltöttük a hétvégéket. Közben mindketten elváltunk, lelkileg támogattuk egymást. Próbáltam annyi szeretet és figyelmet adni amennyit csak lehet.
Az első, családom nélküli karácsony fájdalmas volt, mert nem lehet harminckét év emlékét csak úgy kitörölni, és tudom ott a fa mellett ő is erre gondolt, bár nem mondta.
Annyira akartunk boldogok lenni.
Aztán a második nyarunkat Görögországba töltöttük, csodálatos élmény volt. Igaz az ő temperamentuma merőben más, mint az enyém, én fecsegő, néha meggondolatlan örökké nyughatatlan természetű vagyok. Ő viszont megfontolt, szűkszavú, kellemes humorú, a minőséget, a pihenést szerető ember.
Lassan kezdtem felvenni a szokásait, a rendszeretetét, a főzési technikáit, a hétvégi alvás fontosságát, és sokszor azon kapom magam, hogy sok mindent úgy csinálok, ahogy ő. Andris az életem fontos része lett, és nekem is sikerült leolvasztanom a szívét körülvevő jéghegyből valamennyit.
Aztán valami kezdett elromlani bennem.
Mi sebzetten vágtunk bele ebbe a kapcsolatba. Tudom, hogy mindketten vágytuk vissza a régi életünket, mert kicsit féltünk attól, hogy bármi új, halvány utánzata lehet csak a réginek. Az ő sebei nehezebben gyógyultak, vagy talán én lettem türelmetlenebb, de már nem tudtam úgy ragyogni, mint az elején.
Ő nagy közös célokat tűzött ki, nem hiszem, hogy készen álltam volna rá, mindaddig, amíg az érzéseimet nem tisztáztam magamban Andris iránt, vagy a volt férjem iránt. De bevallom azzal sem voltam tisztában, hogy én mit jelentek neki. Épp ezért úgy döntöttem, hogy nem fogadom el a meghívását Velencébe. Nem lett volna vele szemben tisztességes.
Novemberben megkértem, legyünk csak barátok, mert a kapcsoltunk nem fejlődik tovább. Gonosznak és szívtelennek éreztem magam, holott nekem épp úgy fájt, mint neki, bár nagyobb jellem ő annál, hogy ezt kimondaná. Nem mentem el a névnapjára, pedig olyan kedvesen hívott, a karácsonyt is nélküle töltöttem, és majd belehaltam a hiányába. A meglepetés ajándéka ma is a szekrényben van szépen becsomagolva. Meginogtam, úgy éreztem, hogy más irányba kell mennem, azt gondoltam ennyi idő alatt már ki kellett volna alakulnia a szerelemnek. Akkor a Randivonal felajánlott egy kedvezményes előfizetést és én újból feljelentkeztem. Sokan írtak, de nagyon kritikus voltam már mindenkivel szemben és egyetlen találkozóra sem mentem el.
Azt hittem, hogy ötvenen túl azonnal kialakul a szerelem. Ragaszkodtam a régi, megszokott életemhez, mert ennyi év alatt szokásaim lettek, kialakult életritmusom van, és nagyon nehéz ezen változtatni. Nehéz ennyi idősen befogadni az újat, és elengedni a régit. De amikor a régi visszajönne, akkor vajon akarom e? Mert Andris mellett megváltozott az életről a jövőről alkotott képem. Rájöttem, ami valóban a legfontosabb, az a tisztelet, és a szeretet.
Tudom, türelmetlen voltam, rohantam ott, ahol félve és óvatosan kellett volna lépkednem. Viszont picit úgy érzem, hogy mindkettőnknek jót tett a lazább kapcsolattartás, mert elgondolkodtunk azon, mit is jelent nekünk a másik.
Ma már tudom, hogyan szeretném életem hátralévő részét leélni. Hogy ezt Andris nélkül megtudom-e valósítani? Nem hiszem. De bárhogy is alakul kettőnk közt a jövő, egymás kezét fogva jutottunk el az úton idáig. Barátok maradunk mindig, és talán gyógyultabb lélekkel folytatjuk tovább az utunkat együtt, vagy külön-külön.
Mi nyomot hagytunk egymás szívében, és ettől már nem vagyunk olyanok, mint előtte voltunk, és soha nem is válhatunk olyanná. Én elköszönök a társkereső rovattól. Csak ezt a mi édes-bús történetünket szerettem volna még megosztani. Remélem, ránk talál a boldogság úgy is, ha nem keressük.
Sok sikert minden társkeresőnek.