Se széna, se szalma – időhúzás a párkapcsolatokban

Akár szinglik vagyunk és nem tudunk egyetlen potenciális partner mellett sem dönteni, akár benne vagyunk egy kapcsolatban, amelyben nem érezzük jól magunkat, mégis inkább kivárunk, minthogy kilépnénk belőle, a probléma hasonló: beleragadtunk egy állapotba, amely nem kielégítő, de nem is annyira rossz, hogy rövid időn belül meg akarjuk haladni, viszont amíg nem haladjuk meg, addig csak telik az idő és elmegy mellettünk az élet.

Nem egy embert ismerek, aki mintha soha nem tudna kimozdulni az adott helyzetből, amibe valamikor belekerült… Ilyenek egyes szingli ismerőseim: évek óta figyelem a sorsukat, olykor elkezdenek reménykedni abban, hogy végre megtalálták, akit kerestek, de szinte borítékolható, hogy nagyon hamar kiderül majd az illetőről, hogy csalódást okoz, és a kapcsolat hamar zátonyra fut. És ilyenkor újra visszakerülnek a startvonalra és kezdik a reménykedést…

Mintha saját magukat szabotálnák, mintha direkt mindent megtennének azért, hogy az adott partnerben találjanak olyan hibát, ami túlságosan idegesíti őket, pedig utólag megbánják, hogy szakítottak… Amíg megvan a párjuk, addig elégedetlenkednek, amikor már vége a kapcsolatnak, akkor szeretnék visszakapni. De valójában a szingli létet konzerválják, és azt az állapotot, hogy senki mellett nem tudnak dönteni.

Más ismerőseim működésképtelen párkapcsolatokban sínylődnek, de kilépni nem akarnak belőle, mert az túl sok macerával jár. Noha így se jó nekik, valamilyen kifogást mindig keresnek arra, hogy miért ne lépjenek ki a dologból. A gyerekek miatt, a hitel miatt, mert most nehéz a gazdasági helyzet, mert valamelyik családtagot ápolni kell… Igazából minden ok elfogadható, átérezhető, a baj csak az, hogy amint az egyik ok megszűnik, biztos akad egy másik, ami miatt újra csak halasztódik a megoldás és így telnek el évek…

A kétféle élethelyzetben a közös pont az, hogy senki nem úgy él, ahogy szeretne és mintha örök körforgásban maradnának a saját félresiklott sorsuk fogságában. Mert döntésképtelenek, vagy csak fél szívvel hoznak döntéseket. Mert a komoly döntések felvállalásának felelősségét inkább nem vállalják, hanem maradnak egy kényelmetlen, de megszokott, félig-meddig akolmeleg helyzetben…

De amíg nem vállalják a döntést, amíg nem változtatnak radikálisan a dolgok menetén, addig igazából nem jutnak közelebb a vágyott boldogsághoz, amely akár lehet karnyújtásnyira is tőlük, csak kockázatot kellene érte vállalniuk.

Ha hasonló helyzetben vagy és úgy érzed, már rég ugyanabban a malomban őrölsz, ha úgy tapasztalod, hogy nem jutsz egyről a kettőre, ha két szék között a pad alá estél és nincs erőd felállni, akkor ezeket a kérdéseket tedd fel magadnak:

1. Hol akarok lenni 2-3 év múlva? Még mindig ebben a helyzetben, ahol most vagyok vagy a perspektíva, hogy még évek múlva is itt fogok tartani, elborzaszt?

2. Hajlandó vagyok-e áldozatokat hozni a változásért? Milyen problémákat vagyok képes elviselni annak érdekében, hogy kilépjek a jelenlegi helyzetből?

3. Mi nem történik mindaddig, amíg nem hozok határozott döntést, mi az, amire nagyon vágyom, de a jelenlegi helyzetemben lehetetlen?

Ha erre a három kérdésre tudod a választ, akkor már közelebb kerültél a megoldáshoz, de persze lelkileg kell készen állnod arra, hogy kilépj az adott gondolkodási sémáidból, hogy felvállald a következményeket, hogy belevágj a változásba. A tanult tehetetlenséget kell legyőznöd, amely mindig visszahúz abba a mintázatba, amelybe valahogy évekkel korábban belekerültél. El kell hinned, hogy meg tudod változtatni a sorsodat, hogy a kezedbe tudod venni és képes vagy arra, hogy ne csak sodródj, hanem alakítsd az életed.