Udvarlás, kapcsolat, szakítás és anyagiak

Ha feltesszük az embereknek a kérdést, hogy ki fizessen az első randin, még mindig 80% fölötti azoknak az aránya, aki szerint ez a férfi feladata, bár ezt árnyalhatja az a gondolat, hogy az fizessen, aki meghívta a másikat, és randira általában tényleg a férfi hív… Még mindig ez a szokás, akár tizenéveseknél is, bármennyire megváltozott egy csomó minden.

Lehet amúgy olyan helyre menni (egy rakás ilyen kávézó van már), ahol úgyis előre kell fizetni, és ha a nő előbb ér oda és kifizeti a saját kávéját, akkor már el is kerülte a kínos feszengést, mert fel se merül, hogy ki fizessen… Vagy megvárhatja a pasit és megengedheti, hogy ő hozza oda az önkiszolgáló pulttól… De mindenképp jobb, ha első randin nem verjük nagy költségekbe magunkat, mert nem tudhatjuk, hogyan sül el és sokkal megnyugtatóbb, ha úgy válhatunk el egymástól, hogy senki nem tartozik semmivel.

Ha egy nő magától értetődőnek tartja, hogy a pasi fizet és még csak nem is kotorászik a pénztárcája után, az rossz jel lehet a pasi szemében, ha a pasi fel sem ajánlja, hogy fizet, az meg nagyon rossz jel a nő szemében. Ha nőként mindenképpen el akarjuk kerülni, hogy meghívjanak (mert az emancipációban hiszünk), akkor szóljunk még a randi előtt (főleg, ha például ebédről vagy vacsoráról van szó), mert a helyszínen vitatkozni ezen nagyon béna dolog.

Mindenesetre akárhogy is van, egy ebéd- vagy vacsorameghívás nem kötelez semmire, utána is lehet nemet mondani… De éppen azért, hogy ne legyen rossz szájíze és a férfi ne érezze lehúzásnak, ne hívassuk meg magunkat drága helyekre, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy kapcsolatot szeretnénk. (Különben se az legyen a szempont, hogy milyen drága helyre megyünk.)

Ha már folyamatban van a kapcsolat, egyébként bizonyos férfiaknál megfigyelhető, hogy az elején, az udvarlási fázisban szórják a pénzt, és ezzel olykor teljesen megtévesztik a nőt (mintha jó anyagi helyzetben élnének, esetleg nagyvonalúak volnának), a gáláns úriember szerepből azonban elég hamar kiesnek attól fogva, hogy a hódítási szakaszt befejezték, és kezdik egyre lejjebb vinni a szintet. A középkategóriás étteremből pár hónap múlva már csak a talponálló marad (kis túlzással).

Tudom, hogy nehéz ellenállni a kísértésnek, de jobb lenne, ha a pasik udvarlási fázisban nem szórnák a pénzt, és nem akarnák ezzel megtéveszteni a nőt. A puccos helyekre járás a nőt is költekezésre készteti, hiszen ha már a pasi ilyen szinten van (gondolja ő), akkor neki is illik szépen felöltözni, szép cipőben menni, felkeresni a fodrászt, és így tovább. Ebből később már csak lefelé megy az út és ez elég keserves tapasztalat.

Vannak pasik, akik ráadásul attól érzik férfinak magukat, hogy ők fizethetnek, ugyanakkor meg annyira mégse szeretnék állni a költségeket, esetleg még panaszkodnak is miatta. Felhánytorgatják, hogy egy-egy exüknek miket vettek és az illető hogy nem hálálta meg… Ezt hallani meglehetősen kellemetlen.

Főleg, ha kirajzolódik egy mintázat, miszerint a pasinak az a szokása, hogy szakítás előtt ad valami drága ajándékot, esetleg magát a szakítást is egy elegáns vacsora keretében bonyolítja le… És úgy hiszi, hogy ettől volt úriember. Lehet, hogy vannak nők, akik ettől tényleg annak gondolják, szerintem meg inkább megalázó viselkedés, főleg, ha olyasvalamivel ajándékoz meg, ami éppen azt sugallja, hogy erősíteni akarja a kapcsolatot.

Valójában annál van a dominancia, aki fizet, és miközben mondhatjuk, hogy a barátunk vagy a férjünk a tenyerén hordoz, hogy elhalmoz minket, akkor is ott lehet az a rossz érzés bennünk, hogy az egész kapcsolat tranzakciókon alapul és nem vagyunk egy szinten: aki csak elfogad, az egyfajta gyermeki státuszba kerül. Ez egy kezdeti szakaszban még nem tűnik annyira fontosnak, de az a pasi, aki nagyon fontosnak tartja, hogy mindig ő fizessen, valószínűleg dominálni akar a kapcsolat egészében… Aki viszont nagyon nem akar fizetni, az hosszabb távon arra is hajlamos, hogy eltartassa magát.

Az ideális az lenne, ha a felek körülbelül egyformán osztoznának a terhekben, csak a legtöbb esetben a bevételük sem egyforma, vagyis egy sokkal kisebb bevételből ugyanannyi betenni a közösbe, mint egy sokkal nagyobból, megint nem igazságos.

Igen kényes kérdések ezek, de megfelelő nyitottsággal erről is lehet beszélni, sőt… Egy hosszabb távra tervezett kapcsolatban nagyon is kell erről beszélni, mert az anyagiakon lehet a legtöbbet veszekedni. Jobb ezeket a dolgokat idejekorán tisztázni – egyébként a házassági vagyonjogi szerződés sem ördögtől való, pedig már hallottam, hogy van, aki szerint az a pár, amelynek tagjai ennyire nem bíznak meg egymásban, minek házasodnak… Szerintem meg nagyon jó ötlet, hogy előre gondolkodnak.