Elkapkodtam… Túl sokáig húztam… Ütemzavar

Nemrég olvastam, hogy egy felmérésben azt vizsgálták, hogy mit bánnak nők és férfiak szerelmi életükkel kapcsolatban. A férfiak nagy arányban válaszolták, hogy túl sok lehetőséget hagytak ki, amikor pedig szexelhettek volna, a nők pedig, hogy túl hamar mentek bele egy-egy kalandba (vagy olyan partnerrel, aki nem is tetszett nekik igazán).

Az eredmény persze nem meglepő, de mégis megfordítanám a kérdést: vajon azt nem bánják-e meg a pasik, amikor túlságosan hamar akarnak célhoz érni, és ezzel elriasztják a kívánt nőt, vagy a nők nem érzik-e olykor, hogy nem kellett volna annyit kéretni magukat, húzni az időt, akkor összejöhettek volna azzal, aki nem is tűnt rossznak?

Milyen az ütemérzékünk?

Egy komoly kapcsolat kialakulásához sokszor idő kell, lesznek megtorpanások, félreértések, sértődések, szokni kell a másikat, magát a szituációt, el kell tudni dönteni, hogy milyen jellegű kapcsolatot szeretnénk ezzel az emberrel, és az lehetséges-e, időbe telik, amíg mélyebben megismerjük, nem csak randiszituációban látjuk, közelebb kerülhetünk hozzá.

Mégis vannak, akik minél hamarabb túl akarnak lenni az első randin, mert minden ott dől el (vagy mégsem), aztán egy óra csevegés után döntést hoznak, folytatnák-e vagy sem, és legközelebb az ágyban is kipróbálják-e egymást. Na jó, van, aki még egy szexmentes vagy csak csókolózásig jutó alkalmat is bekalkulál.

Miközben óva intenek bennünket attól, hogy például munkahelyen ismerkedjünk, éppen ez a közeg adhat alkalmat egy sokkal nyugisabb, nem célorientált kapcsolatteremtésre: lehet, hogy akár évekig is együtt dolgozunk, barátokká válunk, és csak akkor jövünk rá, hogy mennyire megszerettük a másikat, sőt, szexuálisan is vonzódunk hozzá, amikor az egyikünk kilép a munkahelyről. (Vagy épp azért kénytelen valamelyikünk kilépni, mert rájöttünk, hogy beleszerettünk a kollégánkba.)

Gondoljunk bele, hogy egy ember, akit hosszabb ismeretség után ennyire a szívünkhöz nőtt, vajon milyen értékelést kapott volna egy 60 perces első randin.

Mindenkinek ajánlom a 200 éves Büszkeség és balítélet című könyvet és az 1995-ös BBC sorozatot, mert remekül ábrázolja, milyen sok előítélet és félreértés közepette alakulhatnak ki akár nagyon erős vonzalmak is. Más kor és más szokások, de az emberi szív nem sokat változott azóta sem.

Lehet, hogy alulértékeltük volna: nem mindenki tudja a legjobb formáját hozni ennyi idő alatt, egy megmérettetésen, ahol ráadásul még csak nem is szimplán a külsejét, a munkabeli teljesítményét, a tudását, esetleg a beszédkészségét értékeli egy másik ember, hanem ezeket és a személyisége legsebezhetőbb pontjait. Legfőképpen azt, hogy szexuálisan mennyire vonzó.

Nyilván van olyan, hogy már első pillanatban tudjuk, nem, ő semmiképp. És akármeddig is dolgoznánk vele egy irodában, sose barátkoznánk össze. Meg olyan is van, hogy ránézünk, és azonnal megkívánjuk. (Persze ettől még korántsem biztos, hogy emberileg is kijövünk vele.) De mennyi a határeset? A férfi, aki éppenséggel szimpatikus, de nem ájulunk el tőle első pillanatban, félszeg, vagy éppen ezerrel kompenzálja, hogy nincs elég önbizalma, és egész idő alatt pózol, vagy a nő, aki nem bombázó, de kedves a mosolya, kicsit félénk, netán aznap nem aludt valami sokat, és fáradtnak tűnik? Esetleg nem nagyon tudjuk elképzelni, hogy vadul ránkveti magát az ágyban, mert olyan kis visszafogottnak tűnik?

Igen, nehéz dönteni, és sokszor érezzük, hogy hamar és határozottan kell döntenünk, mert ezt várják el tőlünk. Vagy magunkkal szemben vagyunk türelmetlenek, mert rég nem szexeltünk, illetve nem találtunk igazán tetsző jelöltet. Miért ne hagyhatnánk magunknak és a másiknak több időt? Akár úgy is, hogy nem kifejezetten randizunk, hanem eljárunk ide-oda, bekerülünk egymás ismeretségi körébe? Hátha alakul valami vagy a társkeresőn megismert emberrel, vagy valaki mással rajta keresztül?

Ha kapkodunk, sokkal többet hibázunk - a társkeresésben is.