Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Cookie beállítások
A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk
  • Alapvető működést biztosító sütik
  • Beállításokat tároló sütik
  • Statisztikai sütik
  • Marketing célú sütik
Meg lehet-e úszni az őszinteséget egy párkapcsolatban? már13

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Meg lehet-e úszni az őszinteséget egy párkapcsolatban?

Miért is kéne megúszni, kérdezné bárki. Ha a párkapcsolatban nem vagyok őszinte, akkor hol lehetek az? De aki nyakig van egy kapcsolatban, az szinte mindig úgy érzi, hogy nem kockáztathatja a leplezetlen igazmondást, mert azt a partnere nem bírná kezelni. Ahogy egyébként ő se tudná kezelni valószínűleg, ha a partnere mondaná el minden gondolatát. Vagyis a legtöbben arra játszunk, hogy megússzuk az igazmondást, mert az fáj. Fáj a másiknak és fáj nekünk, fogalmunk sincs, hova vezet és mégiscsak egyszerűbb elkenni a dolgokat, mint felvállalni a valóságot. 

A felnőtté válás egyik alap tézise, hogy meg kell tanulnunk hazudni. Miközben a szüleink és a tanáraink állandóan arra biztatnak, hogy mondjunk igazat. De miféle igazat? És mikor? És kinek? Ha hazudunk, akkor lecsesznek, de ha pofátlanul őszinték vagyunk, az még nagyobb bajt okoz. Tehát lassanként a legtöbbünk kipuhatolja, hogy mikor és kinek mit lehet elmondani és mit nem. Kinek a számára kell kozmetikázni a valóságot és hogyan. Ki mennyi igazságot bír elviselni és mennyire várja el, hogy hazudjunk - vagyis tapintatosan meghagyjuk a maga hitében. 

Minden szerepünkben megjátsszuk magunkat, gyerekként, diákként, haverként, barátnőként, pasiként és nőként, vőlegényként, menyasszonyként, kisgyerekes szülőként, munkavállalóként. Van a fejünkben valami ideálkép arról, hogy abban a szerepben, amelyet éppen játszunk, mi az elvárt, vagy mi fér még bele -- és ennek megfelelően viselkedünk. Azokra, akik ezekből a keretekből kilépnek, rossz szemmel nézünk, akár túl sokat hazudnak, akár túl keveset. Mert az őszinteségnek is megvan a maga ideális adagja minden helyzetben. 

És mennyi az ideális egy párkapcsolatban? Mennyi az udvarlási szakaszban, mennyi a mézeshetekben, mennyi 5 vagy 10 vagy 15 év után? Törekedhetünk-e az egyre nagyobb őszinteségre vagy inkább éppen ettől kellene menekülnünk? Azt mondják, kezdetben még egyszerű őszintének lenni, de persze ez sem igaz. Maximum annak egyszerű, aki tizenévesen kerül össze a szerelmével, akinek még nincs múltja és nincsenek olyan vágyai, indulatai, amelyek zavarba hoznák őt magát vagy a parnerét. De ha visszagondolunk a fiatalságunkra, jó eséllyel sokkal több dolog miatt szégyenkeztünk és sokkal több gondolatot tartottunk vállalhatatlannak és ezért titkolandónak, mint később. Tehát az is lehet, hogy fiatalon a legnehezebb az őszinteség. 

Például: még teljesen tapasztalatlanok vagyunk, de nem akarunk annak tűnni (máris őszintétlenül másnak mutatjuk magunkat, mint amik vagyunk), ha meg bevalljuk, hogy mennyire nincsenek tapasztalataink mondjuk húszhoz közel, az már vércikinek számít, és a reakcióból fogjuk megtanulni, hogy jobb nem vállalni az igazságot. Hacsak nem valami elképesztő kiváltságos és védett helyzetben sikerül felnőnünk és kezdeti tapasztalatokat szereznünk, az első botlandozásainkat megszégyenítés, el nem fogadás, értetlenkedés fogja kísérni, ami remekül megágyaz annak, hogy a jövőben se akarjuk felvállalni magunkat. 

És akkor még nem beszéltünk a mainstream által "normálisnak" titulált vágyaktól eltérő fantáziákról, se identitásbeli problémákról, se arról, hogy mennyire mélyek vagy sekélyesek az érzelmeink egy adott helyzetben. Meg arról sem, hogy nőként képesek vagyunk-e orgazmusra a partnerünkkel vagy csak egyedül, vagy még úgy se... Ezek egyáltalán nem ritka problémák, nagyon sok ember érzi úgy, hogy takargatnivalója van, és minél jobban akar egy kapcsolatot, annál kevésbé hajlandó kockáztatni, vagyis őszintén beszélni. Az őszinteség ugyanis kétélű fegyver: önmagunkat is megsebezhetjük vele, meg a partnereinket is. 

Na de mi van, ha kezdettől fogva nem vagyunk őszinték és kis és nagyobb hazugságok akkumulálódnak közöttünk? Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, nem ott kezdődik a hazugság, hogy azt mondom, későig dolgoztam, miközben egy pasival vagy nővel töltöttem az időt plátói vagy kevésbé plátói módon. A hazugság egyrészt ott kezdődik, hogy magamnak se vallom be, hogy gond van, másrészt ott, hogy amit magamnak se vallok be, azt a partnerem előtt is letagadom. 

Ha kirakatházasságot akarok, akkor nem szabad őszintének lennem, ha nem vagyok őszinte, akkor a kapcsolatom csak kirakat lesz, valóságos kötődés nélkül. Ettől még szerethetjük egymást, de olyan intimitást, amilyenre igazából vágynánk, képtelenek leszünk megélni, mert ahhoz tényleg kell a saját magunkkal és a partnerünkkel való szembenézés. Mivel erre senki nem készített fel és ezt nem tanultuk meg gyerekkorunkban, vagy terápián vagy önképzésen keresztül tudjuk csak pótolni. 

És az őszinte kommunikáció megtanulása se nem könnyű, se nem fájdalommentes. Rizikós, főleg, ha a partnerünk ragaszkodik az addigi hazugságokhoz, még azon az áron is, hogy folytatódik az elhidegülés és a semmitmondó pocsolya. Azt már ismeri, azzal tud bánni, azt el tudja adni a környezetének mint normálisat. Jóízűen panaszkodhat is barátoknak, barátnőknek, és szidhatja az ellenkező nemet, mert arra úgyis mindenki vevő. Szóval le lehet így élni életeket, csak miért kéne, ha szintet is léphetnénk? Ha megengedhetnénk magunknak, hogy őszinték legyünk? 

A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk