Mi közük a videojátékoknak a párkeresési kudarcokhoz?

Szenvedélyes játékos vagy-e? Ha fiúnak születtél, nagyobb eséllyel igen a válasz, mint ha lány vagy: a nők úgy általában kevésbé hajlamosak belemerülni az ilyesmibe, szenvedélybeteg is kevesebb van köztük. De miért pont a videojátékok jelentenének akadályt a párkeresésben? A téma felvetése Philip Zimbardo nevéhez fűződik: igazából ő a játék- és a pornófüggőség számlájára írja elsősorban a fiatal férfiak párkeresési kudarcainak nagy részét - noha a témát közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy a probléma egyrészt sokkal összetettebb, másrészt alapjában véve se a játék, se az online pornó nem tesz valakit függővé, ha amúgy minden rendben van az életével. (Az elmélet kifejtését lásd a Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe által jegyzett: Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak? című könyvben.)

Vagyis a probléma sokkal korábban kezdődik, a férfiminták hiányosságaival vagy hiányával, azzal, hogy a srácok túlnyomórészt felnőtt férfiak társasága nélkül nőnek fel: bölcsődében, óvodában szinte egyáltalán nem, általános iskolában elvétve találkoznak férfiakkal (kivételt képez a kertész, a gondnok és az edző), ha pedig az apjuk nincs jelen, vagy csak ritkán van jelen az életükben, tényleg túlnyomórészt nők veszik őket körül, pedig a kisfiúkat a nők nehezebben értik meg és sokszor hátrányos helyzetbe is hozzák (lásd a lányok szabálykövetését és lágyabb viselkedését honoráló iskolarendszert).

Ha pedig csak a kortárs fiúk társasága áll rendelkezésre, akkor seperc alatt bandába rendeződnek, és versengeni kezdenek, illetve olyan tevékenységekben merülnek el, amelyek számukra sikereket jelentenek, még ha ezeket a sikereket a kortársaikon, sőt, az azonos virtuális térben mozgókon kívül nem is értékeli senki. A számítógépes játékok univerzuma nagyon vonzó, gyakorlatilag tudatos szülői odafigyelés hiányában ezek hosszú távra beszippanthatják a gyerekeket. Persze nem az a baj, ha a srácok játszanak ilyenekkel, a baj ott kezdődik, ha túl sokat játszanak, és már semmi más nem érdekli őket. 

Hogy jut el a számítógépen bogarászó kissrác addig, hogy később ne tudjon sikereket aratni a lányoknál? Nagyon egyszerűen: minél inkább a virtuális világban él, annál kevésbé fog valódi kapcsolatokat építeni. Noha az online játékokban érintkezik másokkal, ezek a mások nem hús-vér alakjukban vannak jelen, ráadásul nagyrészt fiúk, hiszen a lányok csak módjával játszanak, főleg erőszakosabb, fiúkra dizájnolt oldalakon fordulnak meg nagyon ritkán. A kamaszok egyébként is beilleszkedési problémákkal küzdenek, mióta a világ világ, de ha még a társas viselkedés alapjait sem sikerült elsajátítaniuk kiskorukban, a megszokottnál és esetlenebbek lesznek, amiért persze besöprik a megszégyenítést, és még inkább a saját kis virtuális világuk felé fordulnak, mert ott biztonságban érzik magukat.

Legjobb ezt a problémát már idejekorán megelőzni, de persze később is van mód arra, hogy az ember normális mederbe terelje az életét, csak ehhez már általában pszichológus/pszichiáter segítségére lesz szükség. 

Az nyilván erős túlzás (amit Zimbardo sugall), hogy eleink sokkal profibbak voltak abban, hogyan érdemes közeledni a nőkhöz, és az sem stimmel, hogy az arra hajlamosak ne váltak volna szenvedélybeteggé - elég volt úgy érezniük, hogy céltalan az életük, nem értik meg őket, megaláztatásokat kell elszenvedniük az idősebbektől, a nőktől, a társadalomtól. Csakhogy dédapáink idejében a nők elvárásai sokkal alacsonyabbak voltak, és a házasságkötés sokszor az egzisztenciájukat jelentette, vagy ha nem, akkor elhitették velük, hogy ez az egyetlen elfogadható családi állapot, válni nem nagyon lehetett, csak tűrni: ergo egy férfinak nem kellett olyan nagyon megerőltetnie magát ahhoz, hogy feleséget szerezzen és az asszonyt meg is tartsa hosszú távon. Tény, hogy a szexhez való hozzáférés se volt könnyű, így ez is motiválta a fiatalokat, hogy mihamarabb társat találjanak... 

De igazi férfivá érni, a nőkkel szépen, érzékkel, érzékien bánni mindig csak egy kisebbség tudott, ne szépítsük meg a múltat. Ahogy az apák eltűnése se a válás feltalálása óta jellemző, elég csak az első és második világháborús veszteségekre gondolnunk: hány fiú volt kénytelen apa nélkül felnőni, és hánynak okozott ez élethosszig tartó traumát... 

Kétségbeesni tehát egyáltalán nem kell, az internet korában is lehet valódi kapcsolatokat építeni, valódi nőkkel találkozni, sőt, a félénkebbek számára még könnyebb is ez az út, mint a net elterjedése előtt. De ha úgy érezzük, hogy a játékok túlságosan eluralják az életünket, vagy akár a körülöttünk lévő fiúgyerekek életét, akkor keressünk segítséget. Zimbardo a könyvében egy nagyon érdekes kezdeményezésről is mesél: az USA-ban fiatal férfiak tutorságra vállalkozhatnak olyan kamaszok mellett, akik apa nélkül nőttek fel - ezzel nem csak a srácokon segítenek, hanem önmagukon is, lehet, hogy sokáig tart, míg végre kezdeni tudnak valamit egymással, de ha a fiatal férfi a kamaszon keresztül a saját, megoldatlan serdőlőkori problémáit is kezelni tudja, és együtt könnyebben találják meg a saját férfiasságukat. Arról nem is beszélve, hogy egy nő személben egy ilyen programban való részvétel mekkora pozitívumot jelenthet - egy férfi, aki törődik a fiatalabbakkal, felkarolja őket, egyszerűen ellenállhatatlan, ha azt meggyőződéssel és őszintén teszi.