Miért adnak a rosszfiúk állandóan mattot a jófiúknak, ha társkeresésről van szó?

Szombat este van, odakinn esik. Erős szélben, kabátban, virágcsokorral a kezében ácsorog a társasház árnyékában az elegáns, tapintatos, kellemes modorú Bálintka. Már vagy háromszor csengetett. Semmi válasz. Az épület belsejében ugyanis pont extatikus hangulatú szerelmi élet folyik és sajnos nem érnek rá őt beereszteni, hogy megszáríthassa ázott ruháját. Bálintka szívének választottja ugyanis egy macsó karjaiban olvadozva adja át teste hevületének rezgésmolekuláit az őt izgató forró erotikus fülledtségnek...

Nem színezem tovább az előbb megjelenített, az érzéki történeket világába visszanyúló már-már több ezerszer előhúzott életképet. A jófiú-rosszfiú jellemének filézgetése általában divatos témája a bulvárnak, vagy a romantikus irodalomnak, ugyanakkor kevésszer merül fel az igény arra, hogy lélektanilag is megvizsgáljuk azt a két kérdést, hogy:

1. Mitől kudarcos a jófiú?

2. Mit tud a rosszfiú annyira virtuózan művelni?

Először is, a bennünk élő gondolati séma tartalmával ellentétben, a jófiú nem attól nevezhető jónak ebben a kontextusban, mert a kedvesség, udvariasság vagy a becsületesség jegyeit viselné magán. Hanem attól, hogy igyekszik „jól viselkedni”. Belső logikája azt a dinamikát követi, hogy „először te, aztán majd én”. Elismerést kereső magatartási formákat vesz fel, amikkel a saját szükségleteit háttérbe helyezve, igyekszik megfelelni mások igényeinek és elvárásainak. Mindeközben azt gondolnánk róla objektíven, hogy ezért a sok „jóért” megérdemelne némi megbecsülést, elismerést és viszonzást, de a közhiedelemmel szemben legtöbbször azért nem kapja meg mindezt, mert általában nem őszinte, függő viselkedésű, manipulatív és gyáva is. Ezért nem figyelnek oda a szükségleteire és nem is elégítik ki azokat. Ezért nem kezelik a nők őket szexuálisan és érzelmileg is potenciális partnerként. Lehetnek akár indulatosak és sunyik is, a kedvesség az esetükben kedveskedést, az udvariasság valójában udvariaskodást jelent. Természetesen ezzel nem célom, hogy megbántsam azokat, akiknek hasonló sérülései és problémái vannak, hiszen mindemögött fájdalmas gyermekkori tapasztalatok húzódnak, amik legtöbbjéért az érintettek nem felelnek. E körülmény azonban nem változtat a jelenbeli feladatukon, hogy letegyék terheiket és megküzdjenek a férfivá válás kihívásaival.

És milyen akkor „pszichológiailag” a rosszfiú?

Alapvetően önző és agresszív. Gátlástalan. Ars poeticája az, „amit megkívánok, azt elveszem az élettől” felkiáltásra rímel rá. A kockáztatás, a szükségletek és célok felvállalása, valamint  a bátorság, hogy merjünk beleharapni abba a tortába, amit a sors felkínál számukra, mindenképp férfias hozzáállásra vall. A rosszfiús attitűd ettől annyiban különbözik, hogy az gyakorlatilag nincs tekintettel se élőre, se holtra, szociopata gengszterünk nélkülözi az együttérzés bármely módozatát, maximum csak azért hajlandó alkalmazkodni, hogy könnyebben elérje, amit akar. A férfias mentalitásnak része a környezet tisztelete, az embertársak figyelembe vétele és a velük való lelkiismeretes kooperáció. Tehát ne keverjük a szezont a fazonnal.

Hogy miért lehet sikeres a rosszfiú a nőknél?

Ne is általánosítsunk. Kétlem, hogy egy egészséges önbecsülésű hölgy hosszú távon élvezné azt, hogy napi szinten bántalmazzák, meghurcolják és keresztülgyalogolnak rajta. Azt azonban biztos sok nő imádja, ha egy olyan férfi oldalán lehet útitárs, ahol azt élheti meg, hogy egy érzelmi hullámvasútra felülve bármi megtörténhet vele, hiszen a másik gyakorlatilag bármit megtehet. Ne tagadjuk le, az emberi természetünket vonzza a vérszag, az izgalom és a cirkusz. Ha nem így lenne, az ókori Rómában sem tudtak volna sikert aratni a „Panem et circenses/Kenyeret és cirkuszi játékokat” filozófiára hallgató politikai fogással. Vonzódunk a kalandhoz és mindahhoz, ami az ösztönvilágunkat mozgatja.

Az érettséghez szerintem hozzátartozik az is, hogy valaki eljut odáig, hogy képes akár tudatosan is dönteni. Ostoba közhely azt állítani, hogyha elhatározásról és következetességről van szó, akkor a nők emocionálisak, még a férfiak nem. Tehát, ha egy nő odavan egy „szemétládáért”, akkor képtelen őt dobni. Mind a férfiak, mind a nők érzelmi lények, ha nem így lenne, akkor már elnézést a kifejezésért, de képtelenség lenne minket férfiakat a pöcsünknél fogva rángatni és manipulálni. A hölgyek maximum kapcsolatorientáltabbak és hajlamosabbak magukat viszonyaik által definiálni maszkulin ismerőseikhez képest, ha már mindenképp különbségeket kell kiemelni a két csoport között és indokolni azt, hogy e tekintetben miért vannak nehezebb helyzetben a csajok. Ergo nőként, ha rendelkezem tudatossággal, akkor megfogalmazhatom, hogy ugyan baromi izgi a mindennapos mortal kombat, bankrablási akció és autós üldözés, de, ha ez így marad, az esti verésektől és a közös bulizások apropójából történő megcsalásoktól lassan tönkre fogok menni lelkileg. Úgyhogy beadom a válópert és keresek egy olyan férfit, aki ugyan nem jófiú, de bátor és mellette is történnek az események.

Hiszek abban (ez saját gondolat), hogy a sikeres párválasztás nem kizárólag emocionális, hanem racionális érveken és szempontokon is alapul.

Írói megjegyzés: ha nőként elemi vágyat érzek aziránt, hogy páratlan hétvégeken egy kocsi vontatóhorogjához kötve felszántsák velem az utca porát, akkor akár meg merem kockáztatni azt is, hogy vadászok magamnak egy ügyes pszichológust, aki hajlandó terapizálni.

Milyen egyszerűen hangzó tanácsok... kár, hogy a valóságban ennél sokkalta körülményesebb a döntések meghozatala és a gyakorlatba való átültetésük.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu