Miért nem szabad abbahagynunk a randizást, miután összejöttünk?

A tartós kapcsolatok sajátos és jellegzetes dinamika szerint működnek. A megismerkedés, az egymáshoz való vonzódás, a bizonytalanság és a boldogság váltakozása, a tépelődés, reménykedés, féltékenység és elbizakodottság olyan érzelmi hullámvasutat eredményeznek, ami semmi máshoz nem hasonlítható. (Mondjuk még a gyerekvállalás első szakaszához.) Ilyenkor minden újnak, izgalmasnak, ismeretlennek, félelmetesnek és rendkívülinek tűnik. Nem tudunk betelni egymással, folyton többet akarunk. 

Ha azonban lecsengett ez az első szakasz és kialakult a kapcsolat, amelyről már mindkét fél úgy gondolja, hogy az szilárd és tartós, akkor hajlamosak berendezkedni benne. Kialakulnak a szokásaik, szabályaik, kiismerik egymást, bevonódik egy csomó más ember a páros életébe, a szülők, a testvérek, a barátok, a munkatársak, jönnek a gyerekek, lakás kell, ház kell, és magát a kapcsolatot kezdi teljesen maga alá temetni mindaz, ami még vele jár. A kapcsolat elveszti prioritását, sokszor még a létezése is kérdőjelessé válik, ha sok egyéb réteg rakódik rá. (Sok bába közt elvész a gyerek.)

Rengeteg párnál láttam már, hogyan épül le bennük a kíváncsiság, hogyan kezdik megunni a másikat. Otthoni énünk sokszor cseppet se vonzó, és főleg nem izgalmas. Nincsenek titkok, vagyis egy ideig úgy tűnik, nincsenek, aztán egyszer csak borul a bili és kiderül egy csomó minden, amit nem is sejtettünk. Akár önmagunkról, akár a partnerről. Nem sejtettük, mert nem figyeltünk oda. Mert nem voltunk kíváncsiak rá. Mert akkor se hallgattuk meg, ha beszélni szeretett volna. Főleg, ha problémákkal hozakodott volna elő. Azokra főleg nem voltunk vevők. 

Ó, vannak családok, amelyekben a problémák soha nem kerülnek igazán terítékre, nagy titkok se derülnek ki, leginkább "csak" belebetegedik egyik vagy másik fél az elfojtásba, a hidegségbe, abba, hogy nem vesznek róla tudomást. Sokan elvesztik férfiasságukat illetve nőiességüket, már csak anyák, apák, papucsok és háztartási alkalmazottak, pénztárgépek, rendőrök és rendezvényszervezők. Esetleg szakácsok, cukrászok, betegápolók. 

Mindez pedig azért történik, mert abbahagyjuk a randizást. Vagyis azt a szokást, hogy hetente, kéthetente vagy havonta legalább egyszer csak kettesben vagyunk és csakis egymásra figyelünk. Nem szülőként vagy lakótársként, hanem férfiként és nőként, ahogy az egész történetünk kezdődött. Nem a gyerekek születése után 10 évvel kéne újra egymásra találni, mert akkor már nincs túl sok esély rá, hogy visszahozzuk, ami elveszett és friss szemmel lássuk egymást. Néhány párterapeuta próbálkozik azzal a módszerrel, hogy idézzük fel, miért szerettünk egymásba anno: de senki nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Ami múlt, elmúlt, és az elvesztegetett időt nem lehet visszahozni. (Vagy csak iszonyú ritkán sikerül.)

Mint minden betegség esetében, itt is a megelőzés a legjobb gyógymód. Ne hagyjuk abba a randizást, de főleg ne tekintsük elvégzendő feladatnak, mert akkor biztos nem fog működni. Ha már nyűgnek érezzük, hogy kettesben legyünk, és minden alkalmat megragadunk, hogy ne kelljen intim helyzetbe kerülnünk a másikkal, akkor már rég rossz. 

Persze, tisztában vagyok vele, hogy egy kisgyermekes, sokat dolgozó pár számára sokszor azon áll vagy bukik az egész, hogy van-e olyan családi támogatás mögöttük, ami mellett megengedhetik maguknak, hogy kettesben maradjanak. Mégpedig rendszeresen. Hiszen rengeteg helyen túl messze élnek a nagyszülők, vagy nincsenek is, illetve olyan az élethelyzetük, hogy nem tudnak vigyázni az unokákra (és most a járvány ezen is csak rontott). De ha nem randizunk, akkor a kapcsolatunk ki fog száradni. Vagy éppen elposványosodik. Nem lesz egészséges, nem lesz élhető. Megéri kifogásokat keresni vagy inkább megpróbáljuk megoldani, hogy legyen időnk egymásra? Férfiként és nőként?