Miért olyan nehéz bocsánatot kérni egy párkapcsolatban?

Miért olyan nehéz bocsánatot kérni úgy általában? Miközben a gyerekektől állandóan elvárjuk, hogy egy-egy összekapás, verekedés után nyújtsanak kezet és legyen szent a béke, addig mi, felnőttek, sokszor választjuk a legyen szent az ellenségeskedés verziót. Egyáltalán nem törekszünk arra, hogy rendbe tegyük a konfliktusainkat, sőt, sokszor egyenest abban leljük örömünket, ha a konfliktus egyre csúnyább és kegyetlenebb. Mert így olykor győztesnek érezhetjük magunkat. Majd én megmutatom, majd odacsapok, majd térden állva kuncsorogja magát vissza. Vagyis ő, a másik biztos bocsánatot fog kérni, de mi aztán nem!

Persze tudom, nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy kerülöm a konfliktusokat és inkább mindent ráhagyok a másikra, meg aközött, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó semmiben engedni, mert úgyis nekem van igazam... De, mint mindig, itt is az arany középút a legjobb. Egyrészt, hogy a partnerünket ne tekintsük ellenségnek (ha még nem az - de ha az, akkor meg ne folytassuk a kapcsolatot!), másrészt, hogy ne legyünk kapcarongyok, csak, mert félünk a reakcióitól.  

Nem létezik olyan kapcsolat, amelyben ne lennének olykor nézeteltérések. Főleg akkor ütik fel a fejüket a konfliktusok, ha nagyon sok időt töltünk együtt és nagyon összefonódott az életünk, vagyis döntéseket kell hoznunk, amelyek komolyan befolyásolják a közös sorsunkat. Egy laza, randizós kapcsolatban kevesebb a konfliktusforrás, és mivel nem kell 24 órában elviselnünk egymás hülyeségeit, toleránsabbak is tudunk lenni. Nem zavar, ha a másik rendetlen, nem érdekel különösebben, mire költi a pénzét, hiszen nekem megvan a magam pénze és úgy osztom be, ahogy akarom. 

Nyilván egy ilyen jellegű kapcsolatban is vannak veszekedések, ha az egyik linkeskedik, késik, lemondja a randikat, eltűnik, nem figyel oda eléggé a partnere igényeire, de ha végképp nem tetszik, amit csinál, mindig sokkal egyszerűbb szakítani. (Jó, nem mindig, de az esetek többségében.) Viszont ha már azzal kell együtt laknunk, este lefeküdnünk, reggel felébrednünk, akire haragszunk, akkor az egész életünk sokkal elviselhetetlenebbé válik. 

Vagyis a bocsánatkérésre és a megbocsátás képességére biztosan szükségünk lenne - de sokak számára ez nehezebben teljesíthető kihívást jelent, mint lefutni egy maratont. Például azért, mert azt hiszik, hogy a bocsánatkérés a gyengeség, a behódolás jele. A megbocsátás meg a megalkuvásé. Pedig beismerni a hibáinkat és megkövetni azt, aki ellen elkövettünk valamit, rengeteg erőt és bátorságot igényel. Főleg attól, akibe azt nevelték, hogy keménynek kell lenni és mindig mindenkit le kell nyomni. 

Erről mindig az jut eszembe, mikor egy workshopon az volt a feladat, hogy egy elképzelt vetélytárssal kell megegyeznünk oly módon, hogy az mindkettőnk számára a lehető legkedvezőbb legyen. Ugyanarra a nyersanyagra pályáztunk, csakhogy - ha a feladatot rendesen elolvastuk - kiderült, hogy a nyersanyagnak más és más részeire volt szükségünk. Vagyis mindketten 100%-os eredményt érhettünk el, ha együttműködünk és osztozunk a nyersanyagon. A csoportban volt egy régi vágású üzletember, aki viszont nem értette, hogy a win-win hogy lehet jobb, mint az, hogy ő kiverte a partneréből, hogy a nyersanyag 80%-a az övé legyen... 

Valahogy így van a megbocsátással is: kijöhetünk rossz helyzetekből 100-100%-os nyereséggel, ha a konfliktusból tanulunk és a kapcsolatunk fejlődik. Vagy megpróbálhatjuk lenyomni a kedvesünket annyira, hogy mindig nekünk legyen igazunk, de ettől  a kapcsolatunk csak pocsékabbá válik. 

Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet/szabad megbocsátani: a fizikai bántalmazás ilyen. És a rendszeres, szisztematikus lelki bántalmazás is: ilyenkor az egyetlen helyes út, ha kilépünk a kapcsolatból.