Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Mikor önmagadból csinálsz viccet

Mostanában sok stand upos videót nézek, és különösen azt figyelem, hogyan ábrázolják a különböző humoristák a párkapcsolatokat, illetve a randizást, a szerelmet. Minthogy a vicc egyik örök forrása elsősorban az, hogy úgymond magunkra ismerünk, tehát saját bénázásainkat tesszük ki a közönség elé, meg a családunk gyengeségeit, a humor olykor végtelenül önbántó attitűdben tud kicsúcsosodni.

Az egyik stand upos hölgy (harmincas korosztály) például hosszan ecsetelte, hogy ő miért nem talál senkit, például mert pocsékul flörtöl és egyébként is túl magas (történetesen kifejezetten csinos lány, és szerintem elég sok pasinak tetszik, de ez persze nem lenne humorforrás, így ő a kudarcait meséli), a másik hölgy ötvenes és ő is remek formában van szerintem, de vitriolosan abból csinál viccet, hogy ő már nem kell senkinek, a férje nem tartja nőnek, valójában, ha használt autó lenne, ingyen elvihető kategóriába kellene tenni.

Mitagadás, ettől az utóbbitól nagyon elszomorodtam. Amúgy pont nem olyannak néz ki, aki valóban nem tartja magát semmire és akire rá se néznek a férfiak. De gondolom, ennyi idősen ezzel a performansszal lehet közönséget szerezni: az nem vicces, hogy odamegyek és előadom, hogy csodás szerelmi életem van, gyerekek, döglenek értem a pasik, sose éreztem magam jobban még életemben. Pedig simán lehet, hogy ez az igazság. De ezt senki nem akarja hallani.

Engem valamiért jobban idegesít, ha egy nő alázza magát a színpadon, mint ha egy férfi, pedig ők is eléggé leértékelik magukat, és azt is kínos hallgatni. De valószínűleg inkább nőktől hallok a való életben is olyan szörnyű sztereotípiákat, amelyek itt, a színpadon köszönnek vissza. Hogy ha elmúltál harminc, és még nincs fix partnered, akkor lehúzhatod a rolót, ha ötven feletti nő vagy, akkor már nem érsz semmit, nem reagálnak rád a pasik, a férjed a legkevésbé, erőlködhetsz, ahogy akarsz, láthatatlanná váltál…

Vagy a másik fix sztereotípia párkapcsolatok vonatkozásában: a férfi mindig akarja a szexet, a nő meg soha. A gyermekes házaspárok megszűnnek egymás számára férfiként és nőként létezni. Az anyóst utálni kell, mert rosszindulatú és a halálát kívánjuk. Vajon ezek a dolgok mennyire viccesek? Van-e kedvünk nevetni rajtuk? Tudjuk egyáltalán, min nevetünk?

Ha az ember a sztereotípia ellen kezd harcolni, akkor az mindig olyan, mintha bizonygatna valamit, amiről úgyis mindenki „tudja”, hogy nem lehet igaz. Akkora a konszenzus, az összekacsintás az ilyen toxikus áligazságok kapcsán, hogy csak védekezve lehet ellenük fellépni. Mintha az emberek nagy része abban lelné örömét, hogy megnyugodhat: másnak is szar, a másik nő sem talál pasit, a harmadiknak is unalmas a házassága, ó, akkor semmi baj velem, nincs is miért törnöm magam, hiszen ez az élet rendje.

Ez az úgynevezett tanult tehetetlenség. Mikor annyira belénk sulykolják, hogy ez már csak így van és semmit nem tehetünk ellene, hogy elhisszük és tényleg nem teszünk semmit ellene. Ha pedig valaki a pozitív gondolkodás erejéről merne beszélni, akkor legyintünk rá, ugyan, ez csak humbug. Isten ments, hogy egy ötvenes nő kijelentse: márpedig ő még sose volt ilyen boldog az életében és a partnerével csodálatos dolgokat él át. Biztos csak képzelődik, de ha mégsem, legalább ne legyen olyan ízléstelen, hogy erről nyíltan beszél.

És tényleg: a boldogságunkkal dicsekedni valahogy visszatetsző. Úgy érezzük, ezzel megsértjük azok érzéseit, akik nem boldogok. Sőt, a boldogságot éppen azok teszik nagyon az ablakba, akik csak színlelik, és valójában boldogtalanok. Mintha az igazi boldogság eleve rejtegetnivaló lenne, mert amint beszélünk róla, máris falsnak hat. Inkább maradunk a biztonságos, savanyú „én nem is érek semmit” életérzésnél, mert abban olyan sok ember magára ismerhet.