Milyen nüanszokon múlik egy kapcsolat boldogsága?

Minden kapcsolat kis, hétköznapi pillanatok sokaságából áll. A nagy, romantikus gesztusok ritkák, másképp ez nem is lehetne, hiszen ha mindennaposak lennének, nem lenne bennük semmi különleges. Ami igazán számít, az nem ünnepnapokon, az esküvőn vagy nagy összeborulások alkalmával történik, hanem hét közben, reggel, ha épp készülődünk, délután, ha hazaérünk, este, ha leülünk vacsorázni, vagy épp a tévé előtt punnyadunk. 

John Gottman ezeket a kis, hétköznapi interakciókat kutatja: vajon az általa vizsgált kapcsolatokban milyen reakciók jellemzőek valamelyik fél kezdeményezéseire, amelyek a másik figyelmének felhívására irányulnak? A kapcsolódási kísérletet emotional bid-nek (érzelmi ajánlatnak) nevezi: szerinte minden alkalommal, amikor megszólítjuk a partnerünket, arra törekszünk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmét, vagyis jelezzük, hogy igényeljük a társaságát, vele akarunk lenni. 

Milyen lehetséges reakciók léteznek ilyenkor?

1) konstatáljuk az ajánlatot és minimális választ adunk (egy mosoly, pár szó);

2) lelkesedve reagálunk a közeledésre és minden idegszálunkkal a partnerre figyelünk, hosszabban beszélünk vele vagy akár még más módon is kifejezzük, hogy fontos számunkra;

3) egyáltalán nem reagálunk, mintha meg se hallottuk volna;

4) kifejezetten elutasítóan reagálunk, ráförmedünk, hogy hagyjon békén.

Az esetek többségében már az egyes reakció is elég ahhoz, hogy a partner elégedett legyen: nem lehet mindig lelkesedni (vagyis az elég furcsa lenne), de ha már minimális érdeklődést mutattunk és pozitívan álltunk a helyzethez, az jelzi, hogy rendben van a kapcsolat. A probléma ott kezdődik, amikor a 3-as vagy 4-es reakció kezd többségbe kerülni. Illetve a kettőt váltogatjuk. 

A 3-asnak van egy olyan alverziója, amikor ugyan dünnyögünk valamit, de valójában nem figyelünk oda, elhessegetjük a partnert, mintha nem lenne fontos a mondanivalója. (Előfordulhat, hogy nem fontos, vagy nekünk nem fontos, de neki igen, vagy nem a mondanivalón vagy a hangsúly, hanem magán a kapcsolatfelvételen.)

Gottman szerint azok a párok maradnak együtt biztosan, amelyeknél az esetek legalább 86%-ában van pozitív visszajelzés az ilyen kis interakciók során. Azoknál, akiknél ez az arány 33% vagy annál kevesebb, biztos a válás. A két érték között meg kétesélyes. 

Egy kapcsolat elején még könnyű mindig pozitív visszajelzéseket adni, az idő múlásával egyre nagyobb a kihívás, aztán sok kapcsolatban van egy pont, ahonnan már nincs visszatérés, egyszerűen képtelenek vagyunk rávenni magunkat arra, hogy bármilyen kicsiségre is pozitív visszajelzést adjunk. 

Ha tudatosan figyeljük, mi tipikus nálunk, akkor talán megállíthatjuk az erodálódást, ha észrevesszük, hogy egyre kevesebb a pozitívum, és már csak a kínos csönd vagy a ráförmedés van, ne legyenek illúziónk: nagy a baj. Lehet, hogy azt hisszük, az ilyesmi annyira jelentéktelen, hogy nem számít, de ez egyáltalán nem igaz. A visszautasítás állandóvá válása véget tud vetni mindennek. Vagyis, ha meg akarjuk menteni a kapcsolatunkat, kezdjünk tudatosan gyúrni arra, hogy a pozitív visszajelzések kerüljenek túlsúlyba. És ha ez nagyon nehezünkre esik, járunk utána, vajon miért is.