Mit vagyunk képesek feladni egy szerelemért?

Olykor előfordul, hogy beleszeretünk valakibe és úgy tűnik, mintha minden tökéletes lenne. Aztán kiderül, hogy valami nagyon fontos dolog mégsem stimmel. Olyan fontos, amit kizáró oknak tartunk. (Ahogy az angol mondja: dealbreaker.) Például mindig is akartunk gyereket, de a partnerünk, a nagy szerelmünk hallani sem akar erről. Vagy éppenséggel nem lenne ellenére, de meddő, viszont örökbefogadásról nem lehet vele beszélni. Pláne arról nem, hogy mondjuk egy spermabank szolgálatait igénybe véve essünk teherbe. 

Másik példa: nagyon fontos nekünk a munkánk, rengeteget güriztünk azért, hogy ott tartsunk, ahol tartunk, de a partnerünknek is ugyanolyan fontos a karrierje és ő egy másik országban kap visszautasíthatatlan ajánlatot. Próbálkozhatunk a távkapcsolattal, de ha ez nem csupán átmeneti, akkor valószínűleg nem fog működni. Vagy feláldozza egyikünk a saját karrierjét és teljesen nulláról indul másutt, vagy elválnak útjaink. 

Esetleg képzeljünk el egy olyan kapcsolatot, házasságot, amelyben van egy mindig jelen lévő, gondoskodásra szoruló szülő, nagyszülő, esetleg beteg gyerek, akit vagy elfogad a partner és tolerálja az összes ezzel járó limitációt, vagy lemondhat a szerelméről. 

De az is egyre inkább elképzelhető, hogy egyikünk szigorúan monogám, a másik meg nyitott kapcsolatot akar, és ehhez mindenképpen ragaszkodik. Mondjuk tudja magáról, hogy nem tudna hűséges maradni, és nem akar hazudozni. Ebben az esetben is eljuthatunk addig, hogy vagy az elveinket adjuk fel, vagy a kapcsolatunkat. 

Ilyenkor nincsen helyes döntés, és soha nem fogjuk megtudni, vajon az volt-e a kisebbik rossz, amit választottunk. Bármelyik dologról is mondunk le, az örökké fájni fog. Ha a szerelmünket veszítjük el, és utána nem találunk hasonlót, mindig bánni fogjuk. De ha a szerelem kedvéért valami mást áldoztunk fel, akkor az idő múlásával a szerelmünk szemére vethetjük, hogy nem érte meg. Mert lehet, hogy ez az áldozathozatal felőrli a kapcsolatot, a kudarcainkért a partnerünket fogjuk hibáztatni és a végén rájövünk, hogy egyáltalán nem érdemelte meg az áldozatot. 

Persze az sincs kizárva, hogy a lemondás nem bizonyul olyan súlyosnak és beigazolódik sokak meggyőződése, miszerint ahol bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Talán szerencse, talán hozzáállás kérdése az egész. Létezik az a szerelem, amely megéri az áldozatot, létezik az a partner, aki azt értékelni és esetleg viszonozni tudja, egy másik áldozattal. De ez ritka, és amikor döntünk, soha nem tudhatjuk, hová vezet az adott döntés. 

Az nem igaz, hogy a szerelem mindent legyőz és a nevében minden elfogadható, bármennyire is sokszor halljuk, hogy szerelemben és háborúban nincsenek szabályok. Elég sok megpróbáltatáson kell átmennie egy kapcsolatnak ahhoz, hogy bebizonyosodjék róla: megéri miatta áldozatokat hozni. És még így is megváltozhat hirtelen minden. Ha olyan emberrel kötöttük össze az életünket, aki csak az őszinte és elsöprő érzelmekben hisz, akkor bármennyit is áldoztunk fel érte, egyszer csak eljöhet a nap, amikor őszintén beleszeret valaki másba és az iránta érzett érzelmei minket söpörnek el. 

Mindig nagyon alaposan érdemes megfontolni (tudom, ezt lila ködös elmeállapotban szinte lehetetlen, ezért is jobb, ha várunk az ekkora döntésekkel, míg elmúlik a kezdeti lebegés), vajon az áldozat olyasmi-e, amit a másik kényszerít ránk, vajon ő-e az, aki elvárja, hogy mi hozzunk áldozatot, mert ő nem hajlandó rá, vagy mi vállaljuk az egészet magunkra kérés nélkül? Látszik-e a partnerünkön, hogy ez számára is dilemma, együtt érez-e velünk igazán, mert ekkora áldozatra kér, vagy érzéketlen az egészre? Esetleg pont fordítva: mi várjuk el a partnerünktől a nagy áldozatot, mert az eszünkbe se jut, hogy rajtunk a sor?