Mr. Arrogáns és Miss Hisztis? Vagy épp ellenkezőleg?

Kivel leszel hosszú távon boldog? A vibráló, "érdekes" emberrel, aki körül mindig történik valami, ő a társaság központja, és sokan birkaként követik, mert akkora vezéregyéniség? A szép, magabiztos nővel, akit hódolók vesznek körül és akit a barátnői majmolnak, mert ízlés- és divatdiktátor? Vagy a megbízható, szerény, kicsit szürke egérrel, aki elsőre nem tűnik semmi különösnek? Nem is követné senki a csatába, kevés barátja van és nem tartja magát nagy számnak... Sokszor kívülálló, visszafogottan öltözik és nem tud mit kezdeni magával társaságban.

Nyilván az első csoportba tartozókra fogunk először felfigyelni, hiszen mindenki más is őket figyeli. Akár negatív, akár pozitív érzelmeket váltanak ki belőlünk, nem lehet nem tudomást venni róluk. És mivel ennyire középpontban vannak, kifejezetten hízelgőnek érezzük, ha pont ránk figyelnek fel és nyomulni kezdenek vagy - nők esetén - esélyt adnak nekünk. 

Ezek az emberek sokszor elbűvölőek és azt vesszük észre magunkon, hogy kezdjük elfogadni miattuk azokat a viselkedésmintákat, amelyek alapból nem tetszettek nekünk. Például, ha az illető élvezi, hogy botrányt kavarhat nyilvános helyen, megleckéztetheti az eladót, a pincért, a bárkit, ha nem részesül tökéletes kiszolgálásban. Van, aki ebből sportot csinál és kifejezetten élvezi, ha kipróbálhatja a körmeit gyanútlan áldozatokon. (Jó, ezek sokszor valóban nem viselkedtek olyan előzékenyen, ahogy elvárható lenne, de mégis... Az egész kínos.)

De hát az illető velünk soha nem ilyen, bennünket nem csuklóztat, sőt, a legjobb énjét mutatja. Akkor biztos annyira különlegesnek tart, hogy erőt vesz magán, sőt, kihozzuk belőle a legjobbat. Ránk tekintettel olykor még a kedvenc mutatványaitól is eltekint, mert nem akar bennünket kellemetlen helyzetbe hozni. 

Éveken keresztül hitegethetjük magunkat azzal, hogy az arrogancia nem is olyan vészes, a hiszti pedig a kimerültség vagy az érzékeny idegek számlájára írható, igazán lehetnénk toleránsabbak is. És mennyi a hülye ember - hisz mindenki más hülye, csak mi vagyunk a helikopterek. Őt meg annyira dicsérik, követik, rajongják, biztos csak mi nem látjuk jól a dolgokat, ha bizonyos reakcióit nem értjük, nem érezzük igazságosnak. 

Aztán egyszer csak telibe kapjuk. Valamivel megsértettük az egóját. Valamire nem úgy reagáltunk, ahogy kellett volna. Kiderül, hogy az a sok magabiztosság valójában kisebbségi érzésből fakad, és aki tele van kisebbségi érzéssel, az hajlamos másra hárítani minden felelősséget. 

Ezzel szemben a szerény, nem saját dicsőségében fürdő emberről, aki szürkének tűnt, kiderülhet, hogy sokszínűbb és izgalmasabb, mint valaha gondoltuk. Ráadásul - micsoda megkönnyebbülés - soha nem kell a kitöréseitől tartanunk. Nem kell cenzúráznunk saját magunkat, sem más színben feltüntetnünk azt, amit zsigerileg negatívnak érzünk. Tudjuk, hogy számíthatunk a józan ítélőképességére és a kedvességére, akkor is, ha hibázunk. Nem ítélkezik és ez hihetetlen felszabadító érzés. 

Hosszú távon teljesen egyértelmű, hogy egy nyugodt, visszahúzódó, sztárallűröktől mentes ember mellett boldogabbak lehetünk, mint a társaság középpontjával, aki túl sokszor válik elérhetetlenné - akár érzelmileg, akár fizikailag. A szerény és kedves társ nem tart távolságot, nem gondolja úgy, hogy kitüntet figyelmével, ha kegyeskedik velünk tölteni az idejét. 

De attól, hogy valaki alapvetően azt hirdeti, hogy a szerénység mennyire fontos erény és a csendes emberekre kell odafigyelni, még nem biztos, hogy nem arrogáns. Létezik a szerénység köntösébe bújt, magát sajnáltató arrogancia is: az ilyen ember folyamatosan erkölcsi felsőbbrendűségével büszkélkedik, de hihetetlen ügyesen manipulálja a környezetét annak érdekében, hogy segítsenek rajta és pátyolgassák - hiszen, ha nem így tesznek, akkor megvetendő, erkölcstelen, önző disznók. 

Az igazi szerény sosem hangoztatja, hogy ő milyen alázatos és kedves. Épp ezért olyan nehéz észrevenni. De ha ilyen emberre találunk, akkor legyünk nagyon hálásak a sorsnak.