Nehéz őszintén köszönetet mondani?

Vannak emberek, akik túl sokszor mondanak köszönetet. Kapnak valami kicsiséget, vagy éppenséggel csak a munkádat végezted és ők hálásak, de már zavarba ejtően sokszor megköszönik. Szerintem ez feszélyező, és valamiért sokszor ezekről az emberekről derül ki, hogy akkor szólnak csak hozzád, ha szükségük van rád az adott pillanatban. Hatalmas gesztusokkal köszöngetnek, utána meg észre sem vesznek az utcán, vagy nem válaszolnak a leveleidre... Esetleg kiborulnak, amiért te nem vagy elég hálás azért, amit ők tettek érted. 

A másik véglet azoké, akik viszont inkább meghalnak, mint hogy kiejtsék a szájukon a köszönöm szót. Még akkor se mondják, ha az alapvető udvariasság megkövetelné, még idegenek gesztusaira vagy szívességeire sem képesek így reagálni, de egy családtag, egy barát végképp ne várjon tőlük hálát. Ők azok, akik minden otthoni feladat elvégzését puszta kötelességteljesítésnek tekintik, ami csak természetes és nem jár érte egy jó szó sem. Ha valami nem pont úgy történik, ahogy elképzelték, akkor meg felkapják a vizet és mocskolnak mindenkit. 

Egyik viselkedésmóddal sem könnyű mit kezdeni: erős otthoni minták határozzák meg, hogyan állunk a hála kifejezéséhez. Hogy kötelességnek tartjuk-e a folytonos hajbókolást, vagy tudunk természetes módon, kedvesen, de nem túlozva megköszönni valamit. Esetleg éppen olyan mértékben megkérgesedett már a személyiségünk, olyan keserűek vagyunk, hogy semmi nem hozza ki belőlünk a szívből jövő hálát, még az igazán nemes gesztusok sem. 

Pedig minden emberi kapcsolatunkban szerepet kap a köszönet. Vagy szerepet kéne kapnia, hiszen jó esetben napi szinten teszünk szívességeket egymásnak. Sokszor azonban idegeneknek könnyebb köszönetet mondani, mint azoknak, akik közel állnak hozzánk. Főleg akkor nehéz, ha egyébként valami miatt haragszunk rájuk, vagy ha azt, amit meg kellene köszönnünk, nem pont úgy hajtotta végre, ahogy mi elvártuk tőle. 

A párkapcsolatok megromlásának egyik legnyilvánvalóbb jele, ha a felek már nem köszönnek meg semmit egymásnak. Annyi keserűséget halmoztak fel egymás ellen önmagukban, hogy már az elemi udvariasságra se futja. Annyi negatívumot látnak már egymásban, hogy már semmilyen pozitívumot nem tudnak felfedezni. 

A hála kifejezése viszont olyan gyakorlat, ami életben tarthat egy kapcsolatot. Ha nem vesszük természetesnek, hogy a másik otthon tevékenykedik, vagy éppen, hogy házon kívül intézett el egy csomó mindent, ha tudatosítjuk, mennyi mindenre figyel oda és milyen sok terhet levesz a vállunkról, ha ezért ki is fejezzük a hálánkat, akkor nehezebb időszakokban is jó érzéseket kelthetünk egymásban. Ne egy évben egyszer vagy kétszer mondjuk köszönetet (nőnapon, anyák napján, apák napján, karácsonykor), hanem minden alkalommal, amikor valamit kaptunk a másiktól. A gyerekeinktől, más családtagjainktól, a barátainktól. 

Ha a gyerekeknek csak szajkózzuk, hogy mondd, kisfiam, köszönöm, de mi magunk nem köszönjük meg az apjuknak/anyjuknak, amiért hálásnak kellene lennünk, akkor a gyerek nem fogja átérezni, hogy ezek a dolgok nem maguktól értetődőek. Azt fogja hinni, hogy neki vagy éppen nekünk minden jár, mert csak. (Ne sajnáljuk az időt rá, hogy érzékeltessük, nem vagyunk automaták és bizony van miért hálásnak lennie - de ha ő tesz szívességet nekünk, akkor mi se felejtsük el megköszönni.)

Ha nehezünkre esik a köszönet, gyakoroljuk, próbáljuk ki, jó alkalom ünnepekkor elkezdeni. És persze az előzetes köszönetmondással sok keserűséget is kivédhetünk. Már most köszönöm, hogy megveszed a fát és utána még be is faragod, bár tudom, hogy utálod ezt csinálni. Köszönöm, hogy kitakarítod a szobád, bár tudom, hogy inkább játszanál. Próbáljuk ki, hátha még a végén jobb lesz a hangulat...