Nem elég a szeretet? Mi kell egy hosszú távú kapcsolathoz?

Miért olyan nehéz hosszú távon együtt maradni valakivel, akihez ez elején vonzódtunk? Akit az elején szerettünk - vagy legalább azt hittük, hogy szeretjük? Honnan tudjuk, hogy tényleg szerettük-e? Vagy csak bebeszéltük magunknak, vagy egyenest rábeszéltük magunkat? Akár volt szerelem, akár nem, akár odavoltunk egymásért, akár csak egyikünk akarta nagyon a kapcsolatot, hosszú évek alatt teljesen elveszíthetjük az érdeklődésünket a másik iránt. Lehet, hogy érzünk még kötődést, összefűz a sok élmény, az együtt felépített egzisztencia, meg főleg a gyerekek, de vajon mitől lesz egy kapcsolat tartósan kielégítő?

Ha érzelmi elégedettséget is keresünk, és nem elégszünk meg a kényelemmel, anyagi sikerekkel és a biztonsággal, akkor olyasmire is képesnek kell lennünk, amire csak kevesen adják a fejüket. Úgy kell viszonyulnunk a partnerünkhöz, hogy olyannak fogadjuk el, amilyen - vagy legalább is értenünk kell, mit miért csinál, úgy, ahogy. Egyáltalán nincs rá garancia, hogy képesek vagyunk rá, vagy egyáltalán esélyt kapunk arra, hogy megismerjük a valódi énjét. Mindannyian szerepet játszunk, tehát a megismerkedés idején megnyilvánuló én sokszor egyáltalán nem valóságos. Nem csak elrejtjük egymás elől a titkainkat, hanem még direkt el is várjuk, hogy megtévesszenek minket, hiszen párválasztáskor ideális valakit akarunk magunknak, illetve olyan embert, aki hajlandó rá, hogy ennek az ideális valakinek a szerepét eljátssza. 

Ráadásul lehetünk mi őszinték és láthatjuk többé-kevésbé reálisan a másikat (bár akkor valószínűleg nem vagyunk szerelmesek), az időt nem tudjuk megállítani: ha kezdetben bele is láttunk egymásba, lehet, hogy később lehúzzuk a sisakrostélyt és úgy botorkálunk tovább, mintha nem lenne szükség a megismerés folyamatos frissítésére. Ahogy a székely viccben: egyszer már mondtam, hogy szeretlek, majd szólok, ha változás lesz. De nem szólunk. Nem veszünk tudomást arról, hogy akinek 10-20 évvel ezelőtt mondtunk valamit, az már nem ugyanaz a személy. Magunkon még csak érezzük a változást, de a másikkal kapcsolatban sokszor túl későn észleljük. És miért? Mert nem vagyunk egymásra igazán kíváncsiak. Talán önvédelemből is: szeretnénk konzerválni egy állapotot, amelyet ideálisnak hittünk, de az emberi életben semmit nem lehet konzerválni. 

Aztán jön az a szöveg, hogy nem ismerek rád, ez már nem az a férfi, akihez hozzámentem, hová tűnt az a kedves fiú, aki mindig virágot hozott? De miért, mit vártunk, hogy a partnerünk huszonéves maradjon, vagy úgy viselkedjen örökké, mint egy huszonéves? Hát nem abszurd? Nyilván kénytelen változni, és mi is pont ugyanúgy megváltoztunk - még ha szeretjük is azt hallani, hogy semmit nem változtál. Vajon miért tartjuk dicséretnek az utóbbit, és sértésnek az előbbit? Nem fordítva kéne lennie? 

Egy kapcsolat csak akkor maradhat jó (vagy válhat jóvá), ha se a saját változásainkat nem akarjuk letagadni, eltüntetni, se a partnerünkét nem tagadjuk vagy nem próbáljuk meg nem történtté tenni. Attól, hogy x évvel ezelőtt bizonyos dolgok igazak voltak, most már nem stimmelnek. A kérdés az, hogy igazán érdekel-e bennünket, miért és milyen irányban változott a társunk? Vagy egyszerűen csak elvárjuk tőle, hogy alakuljon vissza azzá, aki volt? 

A változást persze folyamatában kellene figyelemmel kísérni, nem egyszer csak felébredve Csipkerózsika álmunkból. Ha soha nem szűnnénk meg beszélgetni és nem kellene szerepeket játszanunk egymás előtt, akkor nem érnének iszonyatos meglepetések sem. De az elvárásaink gúzsba kötnek, a szerepeink hamissá tesznek. És sokan nem állnak készen arra, hogy tényleg utána járjanak, mi foglalkoztatja azt, akivel élnek. Könnyebb nem tudni, könnyebb nem szembesülni vele, könnyebb nem kitárulkozni. Majd egy kríziskor azt mondani, hogy jaj, de miért nem szóltál semmit. Szólhatott volna? Meghallottuk volna, ha szól? 

Az igazi szeretet az, ha tényleg magát az embert szeretjük, nem a szerepét vagy az idealizált változatát, ami a fejünkben él.