Rettegsz az elutasítástól? Nem kéne.

Világ életemben irigyeltem azokat, akik csak vállat vonnak, ha nemet mondanak nekik. Legyen szó bármiről is. Nem fogadják el a javaslataikat? Nem akarnak velük ebédelni? Nem mennek el velük randira? Semmi gond. Nem törik a fejüket azon, hogy vajon miért utasították őket vissza. Egyszerűen elfogadják, hogy így esett. Ha ennek nem tetszenek, majd tetszenek másnak. Ha ez nem ér rá, majd ráér más. Nincs semmi tragédia.

Mennyivel egyszerűbb így hozzáállni, mint minden visszautasításon napokig, akár hetekig tépelődni! Elemezgetni, vajon miért nem ért rá, miért nem akart velem jönni, miért választott valaki mást. Minél inkább hajlunk az elemezgetésre, annál kevésbé merünk majd legközelebb kezdeményezni. Mert a fene akarja újra átélni ugyanazt a tépelődést? Azt a szégyent, hogy megint nem kellettünk? Inkább soha nem is kezdeményezünk, az a legbiztosabb. Nem hívunk meg senkit kajálni, randira meg aztán főleg nem. Az teljesen kizárt, mert mi lesz, ha visszapattanunk? 

Minél kevesebbet kezdeményezünk, persze annál kisebb lesz a valószínűsége, hogy valaki igent mond, mert nem lesz mire. Ráadásul annyira befeszülünk attól, hogy félünk a kudarctól, hogy hatalmas tétje lesz még a legkisebb meghívásnak is. És ezt sajnos megérzik rajtunk. Nem sokan vevők arra, hogy olyanokkal legyenek, akik iszonyat érzékenyek a visszautasításra és képtelenek lazán viselkedni. 

Ha valaki nagyon túlspilázza ezt a szorongást, és egyre kevésbé mer kockáztatni, akkor egyre kevesebb normális kapcsolata lesz a külvilággal. Minimalizálni akarja a kockázatot, tehát nem megy sehová. De ha nem megy sehová, egyre magányosabbá válik és egyre tépelődőbbé. Ez az ördögi kör addig folytatódik, amíg szép kis depresszióba esünk, ahonnan már nagyon nehéz kimászni. 

Mi segíthet ilyenkor? Be kell látnunk, hogy a visszautasítás nem azt jelenti, hogy elfogadhatatlanok vagyunk. Hogy minket képtelenség szeretni és nem kellünk senkinek. A visszautasítás csak annyit jelent, hogy ott és akkor az az ember nemet mondott. Nem tudjuk, pontosan miért. Talán nem tetszünk neki, vagy már van valakije, vagy nem ért rá, vagy szégyenlős. A legritkább esetben jelenti azt, hogy az összes létező ember (vagy az összes általunk ismert ember) ugyanígy visszautasítana, ha megkérdeznénk. Azt sem jelenti, hogy összedőlt a világ, és azt sem, hogy átnéznek rajtunk. 

Senki nem tetszik mindenkinek, még a milliók által rajongott sztárok sem. Nincs egyetlen emberi lény sem, akire mindenki egyöntetűen azt mondaná, hogy jaj, de szimpatikus, meg akarok vele ismerkedni. Persze vannak nagyon népszerű és sokkal kevésbé népszerű emberek, de még a kevésbé közkedvelteknek is lehetnek szimpatizánsai. Van, akit épp azok a furcsaságok vonzanak, amelyek másokat taszítanak.

Ha képesek vagyunk belátni, hogy a visszautasítás nem tragédia és mindenki megtapasztalja, akkor már tettünk egy lépést abba az irányba, hogy ne pusztuljunk bele minden alkalommal, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Készüljünk fel a visszautasításra. Ne álmodozzunk túl korán túl vadakat valakiről, akit még meg sem szólítottunk. Tudatosan állítsuk le magunkat, ha azt vesszük észre, hogy már megint egy helyben toporognak a gondolataink. Ha mást se csinálunk, mint a múlton rágódunk ileltve a jövőt tervezzük. 

Ha hajlamosak vagyunk magunkba zárkózni és sajátz mantráinkat hajtogatni, akkor jót fog tenni, ha coachot vagy segítő csoportot keresünk, akár online formában is, és gyakoroljuk, hogyan kell kezdeményezni, illetve a visszautasítást a helyén kezelni.