Senki sem elég tökéletes?

Nehéz maximalistának lenni: egyrészt azért, mert magunktól is folyton többet várunk el, mint amennyit valaha is nyújtani tudunk, másrészt azért, mert a többiektől is tökéletességre számítunk: noha persze tudjuk, hogy ez lehetetlen. Lehet, hogy ésszel felfogjuk ugyan, de érzelmileg mégsem: továbbra is számítunk a tökélyre, emiatt állandóan csalódunk. Ha ezt a társkeresésre vetítjük, akkor azt kapjuk, hogy a maximalista ember kényszeresen meg akar felelni saját elvárásainak, illetve magasra teszi a lécet a lehetséges partnerekkel szemben is, így szinte biztos kudarcra van ítélve.

Nyilván létezik velünk született hajlam a perfekcionizmusra, de ezt alapvetően mégis otthonról hozzuk: a szüleink plántáljánk belénk, hogy soha semmi nem elég jó: mi magunk sem, az eredményeink sem, az összes többi ember meg főleg gáz. Ritka kivételektől eltekintve, persze. Családja válogatja, kinek hol van az érzékeny pontja, az egyiknél a sportteljesítmény az isten, a másiknál a társadalmi státusz, a harmadiknál a kinézet, a negyediknél az intelligencia, vagy éppen a "tiszta vérvonal", bármit is jelentsen ez. Alapvetően az ilyen családokban az üzenet ez: sosem lehetsz elég jó, de azért annyira különleges vagy, hogy senki nem elég jó hozzád. Skizofrén hozzáállás és nagyon sok szenvedést okoz. 

Legtöbbször a szülő saját frusztrációja hívja elő ezt az irányvonalat: neki nem sikerült valami fontos az életben, vagy éppenséggel úgy nevelték, hogy képtelen legyen megkérdőjelezni a saját környezete prioritásait, és akármennyire nem boldog abban a világban, a gyerekeit ugyanannyira nyomasztja, mint őt nyomasztották. Nem kevés szülő még mindig a saját szüleinek akar bizonyítani azzal, hogy a gyerekeit bizonyos módon neveli, mert úgy érzi, hogy csak így felelhet meg az elvárásaiknak. (Lehetetlen küldetés: ezek az elvárások pontosan úgy vannak kalibrálva, hogy soha ne lehessen nekik megfelelni.)

Ha valakinek meggyőződése, hogy neki csak bizonyos külsejű, társadalmi helyzetű és vagyonú ember lehet megfelelő, akkor teljesen rágörcsöl a párkeresésre. Igyekszik mindent alárendelni a céljainak, keményen küzd, nem kíméli se saját magát, se másokat, és mivel nagyon céltudatos, a magánéletét is igyekszik úgy alakítani, hogy minden az elképzelései szerint történjen. Ha nő, akkor esetleg tökéletes feleség akar lenni, tökéletes gyerekekkel és tökéletes kertvárosi házzal. Ha férfi, akkor akar egy ilyen tökéletes nőt, aki majd otthon várja minden este és pont úgy viselkedik, mint a reklámbeli feleségek. 

De az élet csúnya meglepetéseket tartogat azok számára, akik ilyen tökéletes életet terveznek. Valami mindig közbejön. Valaki mindig keresztbe tesz. Mindent megteszünk a sikerért, tanulunk, sportolunk, éhezünk, vagy éppen, amit kell..., majd kiderül, hogy mindez még mindig nem elég. Vagy éppenséggel túl sok. Túl görcsös. Éppen a spontán vidámság, a lazaság hiányzik belőlünk, és az a képesség, hogy jól érezzük magunkat. 

A maximalista ember számára hatalmas nehézséget jelent, hogy bármiből is engedjen, ami számára fontos. Vagy amiről úgy hiszi, hogy fontos. Hiába izolálja ez őt sokaktól, meggyőződése, hogy úgyis csak azoknak a társaságára vágyik, akik olyanok, mint ő. De olyanokból kevés van, ráadásul inkább rivalizál velük, mintsem közel kerülne hozzájuk. Ha alapvetően magányos és elitista, akkor nagyon nehezen kapcsolódik, nehezen kezdeményez, így még azoktól is távol marad, akikkel lenne miről beszélnie. A saját merevsége áldozatává válhat: minden emberi kapcsolat nagy kockázat a számára és azok elvesztése emiatt jobban is fáj, mint az átlagnak. 

Amíg a család, a szülők nagy hatást gyakorolnak az ízlésünkre, addig ebből a csapdából nagyon nehéz kiszabadulni. Lehet, hogy szembe kell szállnunk a családunkkal, ha másképp akarunk élni. És ezt senki nem fogja számunkra egyszerűvé tenni. Sokan egyenest kitagadják azt a gyereket, aki radikálisan változtat a hozzáállásán, olyan munkát választ, ami a család szemében nem elég méltó, vagy olyan partnert, aki kilóg a sorból, nem az ő köreikből való. 

De egy bizonyos kor után már felelősséget kell vállalnunk a saját döntéseinkért, és többé nem foghatunk mindent a családi háttérre. A perfekcionizmust sem.