Szinglinek lenni és egyedül élni nem ugyanaz

A szinglikről alkotott elképzeléseink általában nyugati mintákból táplálkoznak, de bármennyire is sok a párhuzam, alapvető különbségek azért felfedezhetőek a különböző országokban élő szinglik között. Például, ami a lakhatást illeti, nagyon nem egyformák a lehetőségek.

A 10 évvel ezelőtti magyar népszámlálás a háztartások 32%-áról állapította meg, hogy egyszemélyes, ami egyébként az EU átlagának megfelelő arány. (Izgalmas lesz megnézni, hogy alakul ez a szám idén.) Mindenesetre Európában a gazdagabb országokban magasabb az egyszemélyes háztartások aránya (Finnország: 41%), míg a déli országokban a legalacsonyabb (utolsó három helyen: Málta, Portugália és Ciprus állt 20% közeli értékkel).

De ebben persze benne vannak mindazok is, akik nem klasszikus szingliként élnek egyedül, hanem például megözvegyültek vagy elváltak. Minél idősebb generációról beszélünk, annál nagyobb az egyedül élők aránya, és a 70 év fölöttieknél sokkal több a nő, mint a férfi.

De bennünket most elsősorban a huszonévesek és a középkorúak érdekelnek. 113 országban mérték fel a helyzetet, és ebből az derült ki, hogy a fiatalabbak csoportjában (25-29 évesek) az egyedül élők között több a férfi, mint a nő (lévén, hogy házasságkötéskor a férfiak idősebbek szoktak lenni), a középkorúak csoportjában (50-54 évesek) viszont változó, melyik országban milyenek a nemi arányok.



De kiket nevezünk klasszikus szinglinek? Tulajdonképpen azokat, akik már nem fiatal felnőttek (30 felett vannak) és se nem házasok, se nem laknak együtt semmilyen romantikus partnerrel. Ugyanakkor ennek a csoportnak csak kb. fele olyan szingli, aki valóban egyedül is él. És még köztük is bőven lehetnek olyanok, akik nem laknak együtt, de van partnerük, hiszen a statisztikákból ez sokszor egyáltalán nem derül ki. Túlságosan intim kérdés, fel se teszik a népszámláláson sem.

Mi az alapvető különbség azok között, akik szingliként valóban egyedül élnek és azok között, akik valójában nem? A teljesen egyedül élő szinglik alapvetően másként élik meg a magányt, mint azok, akik családtagokkal vagy barátokkal, esetleg egy közös szálláson idegenekkel élnek egy térben. Nyilván minden verziónak vannak előnyei és hátrányai, de annyi biztos, hogy a filmekben megjelenő klasszikus szingli másképp néz ki, mint a körülöttük élő valódi szinglik.

A filmekben ábrázoltak általában remek gazdasági háttérrel rendelkeznek, amit legtöbbször önálló karrierjüknek köszönhetnek, és emiatt sokak irigységének céltáblái. De csak egy privilegizált csoport él ilyen módon szingli létére, még a gazdagabb országokban is.

A fent említett dél-európai társadalmakban például inkább az jellemző, hogy a fiatalok egyáltalán nem képesek önálló lakáshoz jutni, nem csak egyedülállóként, de párként sem, és elsősorban már emiatt maradnak a mamahotelben, nem azért, mert kényelmesek. Az utóbbi években elterjedt a fiatal felnőttek körében, hogy ketten-hárman közösen vesznek ki lakást olyan barátokkal, akik közül egyébként egyik sem romantikus partnerük.

Eléggé nyilvánvaló, hogy az, akinek nincs lehetősége önálló életet kezdeni, randizni is egészen másképp fog, már csak abból is kiindulva, hogy nem tudja megoldani a nyugodt együttléteket, nem mer elköteleződni és ebből kifolyólag gyereket vállalni sem (mire ezt megtenné, kifut az időből).



Vagyis csak és kizárólag az anyagi helyzet alapvetően befolyásolja, hogy adott szingli ember egyáltalán azzal a hátsó gondolattal randizik-e, hogy házasságot szeretne, vagy tisztában van vele, hogy nem keres eleget az önállóvá váláshoz.

A fejlettebb gazdaságokban gyakoribb, hogy az emberek saját elhatározásukból és nem kényszerből maradnak szinglik, de legalábbis meglehetősen könnyen meg tudják oldani, hogy kettesben maradjanak a partnerükkel: ott inkább az jelenthet gondot, hogy sokkal élesebben merül fel a karrier és a családalapítás közötti választás, mint olyan esetekben, ahol nem is beszélhetünk karrierről, illetve hiába invesztál valaki a karrierjébe, attól még nem lesz pénze önállósodni.

Az is nyilvánvaló, hogy nem mindegy, kinek van saját ingatlana szingliként, és kinek nincs: akinek van, annak egyrészt könnyebb a megélhetése, másrészt könnyebben léphet tovább egy esetleges elköteleződésbe, hiszen van mire alapozni a közös életet. Egy önálló lakás valószínűleg a randipiacon is komoly előnynek számít mondjuk azzal szemben, hogy valaki a szüleivel vagy haverokkal él együtt.

De az utóbbi 3 év váratlan fejleményei ismét teljesen felborították az egyedül élők valóságát. Először jött a COVID, aminek az igazán magányosan lakók számára súlyosabb mentális következményei voltak, mint az átlagra nézve: sokat akár pár hetes ismeretség után összeköltöztek, csak, hogy ne legyenek egyedül, mások extrém módon elszigetelődtek. A mostani energiaár-robbanás pedig ismét felvet olyan kérdéseket, hogy vajon ki bírja egyedül fizetni a lakását, ha olyan szerencsétlen helyzetben van, hogy a rezsije az egekben lesz. Vajon hányan fognak racionalizálás céljából összeköltözni ezen a télen?