Tégy úgy, mintha szerelmes lennél... (Bridgerton)

Minden romantikakedvelő nő karácsonyi ajándékának szánták a Netflixnél a Bridgerton-család szerelmeit taglaló regényfolyamból készült sorozat első évadját, ezért élesítették december 25-én: a XIX. században játszódó történet minden hibája ellenére jelenleg is ott van az első tízben a legnézettebbek között.

Rögtön szembetűnik, hogy az alkotók nem törekedtek történelmi hűségre, hiszen az angol arisztokráciában afro vonásokkal rendelkező emberek ugyan akadtak, de igencsak ritka jelenségnek számítottak... Ha ez nincs, valószínűleg sokkal kevesebbet írtak volna a sorozatról, úgyhogy akár még marketingfogásnak is tekinthetjük, de ebben a posztban nem erről lesz szó. Hanem természetesen a szerelemről.

Aki már olvasott a XIX. századba képzelt történelmi romantikus regényt (ezek annyira népszerűek itthon is, hogy a kiadók folyamatosan ontják az ilyen tárgyú könyvek fordításait, az összes Julia Quinn által írt Bridgerton-sztori is kapható magyarul), akkor tudja az alapszabályokat. Vagy a hősnő, vagy a szerelme az előkelő társaságba tartozik (általában mindketten), és a cselekmény fontos eleme, hogy bálokon kell részt venniük, amelyeken a fiatal lányok férjet keresnek, a fiatal férfiak megpróbálnak menekülni előlük, mert nincs kedvük házasodni, a lányos anyák pedig azon mesterkednek, hogy gazdag és befolyásos kérőt hajtsanak fel a lányuknak – rosszabb esetben lányaiknak. A korban nem volt ritka arisztokrata körökben sem a 6-8 gyerek, így a Bridgerton család nyolc sarja sem számít annyira kirívónak.

Az is nagy divat az effajta regényekben, hogy a majdani főhős szoknyavadász, de természetesen csakis kurtizánokat és férjes asszonyokat hajkurászik, mert a jó társaságból való szüzeket tiszteletben kell tartani - még a végén muszáj elvenni valamelyiket feleségül. Az alapállás tehát az, hogy a férfi már vagy száz nővel lefeküdt, a hősnő meg azt se tudja a szexről, hogy eszik-e vagy isszák. 

Ez a sztori sem cáfol rá a sémára, sőt, annyira követi a sémát, hogy az már fájna, ha nem lennének a mellékszereplők, akik színesítik a képet. A nyolc testvér történetét (gondolom, nyolc évadra készülhetünk) egy kezdetleges bulvárlap szerzőjének tevékenysége köti össze, az ő kilétének kiderítése kis pluszt ad a szerelmi történetek mellé.

Hősnőnk, Daphne a Bridgerton-család legidősebb lánya: bátyjai azonban vannak, mégpedig hárman, csak ezeknek még messze nem muszáj házasodniuk: ugyanis a lányokat már igyekeztek 15-22 éves koruk körül betuszkolni a házasságba, míg a férfiak bőven ráértek akár negyven fölött is nősülni. 25 évesen az előbbiek már vénkisasszonyoknak számítottak, noha persze akkor is lehetett még esélyük, de aki a 4-5. báli szezonján se kelt el, azon csak a csoda segíthetett.

Daphne nem vágyik arra, hogy több báli szezont kelljen elviselnie, egyébként is mindenben megfelel a külsőre és jellemre vonatkozó elvárásoknak, tehát joggal várhatja, hogy hamar ajánlatot kap. De a legidősebb bátyja, Anthony (a családfő) beleköp a levesébe: mivel nagy kujon lévén minden arisztokrata ficsúrt ismer annak legsötétebb oldaláról, egyre-másra golyózza ki a kérőket, mielőtt még egyáltalán eszükbe juthatna a komolyabb udvarlás. Ráadásul a húgára akar lőcsölni egy cseppet sem vonzó fószert, akiről szerencsére mégis kiderül, hogy ugyanolyan sötét titkai vannak, mint a többieknek, csak Anthony vele nem egy iskolába járt.

Daphne tehát a bátyja képmutató mesterkedéseinek köszönhetően petrezselymet árul, mikor belebotlik Hastings hercegébe, aki persze rögtön megtetszik neki, de aki egyértelművé teszi, hogy soha nem akar házasodni. Úgy gondolja azonban, hogy kölcsönösen egymás hasznára lehetnek, ha úgy tesznek, mintha szerelmesek lennének, mert a herceg így lerázhatja a többi nőt (és főleg anyát), Daphne pedig felpiszkálhatja a férfiak figyelmét, hiszen azok mindig csak olyan nők után futnak, aki másnak is kell.

Nyilván nem lep meg senkit, hogy ezek ketten addig színlelnek, amíg tényleg egymásba nem szeretnek (ilyen se először történik a filmtörténelemben), de egyik se meri a másiknak bevallani. Végül egy in flagranti jelenet miatt (a herceg nem bír magával és egy bál estéjén a kertben letámadja az egyébként cseppet sem tiltakozó lányt), kénytelenek összeházasodni.

A fő sztori mellett futnak más szerelmi kalandok is, a vaskalapos Anthony, aki a húgától elvárja, hogy tapasztalatlanul belerohanjon egy általa kimódolt házasságba, titokban szeretőt tart: a lány operaénekesnő, de leginkább abból él, hogy előkelő támogatói vannak. Noha Anthony arról álmodozik, hogy ez a kapcsolat hosszabb távon is fenntartható, a lány pontosan tisztában van vele, hogy a társadalmi különbségek miatt előbb-utóbb véget kell vetniük a viszonynak.

A legkínosabb mégis annak a lánynak a története, aki teherbe esett a szerelmétől, viszont mivel épp a napóleoni háborúk korában járunk, a fiú harcol valahol és nem lehet tudni, él-e, hal-e. A lányt az őt befogadó család nagyasszonya próbálja rásózni gyorsan valakire, aki nevet ad a születendő fattyúnak – de a végén persze minden jóra fordul és előkerül az elveszettnek hitt pasi is.

Azt hihetnénk, Daphne és a herceg esküvőjével véget is ér az első évad, de ez nem az a mese, amelyben rögtön az igen után az örök boldogság következik. A friss házasok elég hamar összevesznek, mert kiderül, hogy a herceg nem akar gyereket. Daphne először azt hiszi, hogy a férjének nem lehet gyereke (mert meddő), de aztán leesik neki, hogy a megszakított együttlétek alapján a férfi csak nem akar utódokat. (Mivel a lánynak fogalma sincs a nemzéssel járó részletekről, az egész csak lassan áll össze a fejében.)

Nem akarom az összes poént lelőni, aki kedveli a fordulatos romantikus sztorikat, az biztos élvezni fogja, noha a színészekről nem mondhatnám, hogy elsőrangúak lennének. De még a férfiak is találhatnak benne érdekességet, mert azért kapunk némi erotikát is, olykor ágybéli, olykor azon kívüli jelenetekkel.