Túl gyorsan és túl gyakran leszel szerelmes? Miért is nem olyan jó ez?

Léteznek szerelmes természetű emberek, akik boldogtalanok, ha éppen senki iránt nem rajonghatnak. Meg léteznek olyanok, akik csak lassan és nehezen szeretnek bele valakibe, így lehet, hogy életükben csak egyszer vagy kétszer fordul elő velük, hogy valaki mélyen megérinti őket. Persze olyanok is akadnak, akik e két szélsőség között foglalnak helyet, nem szeretnek bele nagyon könnyen senkibe, de azért életükben többször is előfordul velük, hogy elragadják őket az érzelmek. 

Ma az első csoport tagjairól lesz szó, és arról, vajon ezek az emberek miért választanak rosszul olyan gyakran. Aki túlságosan gyorsan lesz szerelmes, az magába a szerelembe szerelmes. Számára ez a tapasztalat olyan, mint a drog: ha éppen nem szerelmes, úgy érzi, nem teljes az élete és gyorsan keresnie kell valakit, akiért rajonghat. Mivel ez az igény annyira sürgető, hajlamos túl hamar felturbózni az érzelmeit: még nem is ismeri a másik embert, de már úgy érzi, hogy ő az igazi. 

Ha online ismerkedünk, akkor elég hamar belemehetünk olyan levelezésekbe, amelyek teljesen betemetnek bennünket, hatalmas reményeket gerjesztenek bennünk, miközben az esetek nagy többségében nem reális, hogy bármi is lesz az egész dologból. De persze soha nem tudhatjuk, mikor jön el az a pillanat, hogy tényleg a nekünk való emberrel levelezünk és vele találkozunk, mivel pedig szeretünk lelkesedni, képtelenek vagyunk visszafogni magunkat. 

Daniel Nelson Jones, a Nevadai Egyetem pszichológusa az ilyen embereket emofileknek nevezi. (Emóció = érzelem, filia = szeretet, vonzalom. Manapság függőségeket is így szoktak aposztrofálni, tehát magyarra érzelemfüggőnek fordíthatnánk. Ne keverjük a hemofíliával, mert az a vérzékenység). Az emofil vagy szerelmes, éppen gyászolja a kudarcot, vagy újabb szerelmet keres - egyébként, ha valami jó ebben a fajta személyiségben, az az, hogy viszonylag könnyen megy nála az újratervezés: amint kipörög a kudarcba fulladt kalandból, kezdi is a következőt. Kevés rá az esély, hogy évekig bánkódna egy partner után, bár a szakítás vagy elhagyás nagyon megviseli, mert éppen az őt éltető drogtól fosztották meg. 

És most jön képbe a sötét triász: ugyanis elég logikus módon az emofilek előszeretettel választanak rajongásuk tárgyául olyanokat, akik vagy narcisztikusak, vagy pszichopaták vagy machiavellisztikusak (vagyis imádnak manipulálni). Ezekről a személyiségtípusokról korábban írtunk már. 

Még csak az sem kell, hogy a sötét triász képviselői valódi emberek legyenek: Jacqueline Lachuga és Daniel Jones azzal is kísérleteztek, hogy fake profilokat hoztak létre és 189 nőt arra kértek, hogy azok közül válasszák ki a legvonzóbbakat. A szerelemmániás nők csakis a narcisztikus és pszichopata jegyeket viselő profilokat tartották érdekesnek. (Mint ahogy a nők között több az emofil, a férfiak között több képviselője van a sötét triásznak). 

Nem csoda, hogy ez a két embercsoport olyan könnyen egymásra talál. Az emofil nagyon érzékenyen reagál a kezdeti figyelemre, nyomulásra, imponál neki a magabiztosság, a sárm, a sötét tirász tagjait meg az élteti, hogy rajonganak értük és manipulálhatnak másokat. Az ő részükről általában szó sincs igazi érzelmekről, ők használni akarják a másik embert. Persze az emofilre is lehet mondani, hogy bizonyos értelemben használja a másik felet, mert legtöbbször nem önmagáért szereti, hanem azért az érzésért, amit mellette átélhet. 

Hogy mitől lesz valaki emofil? Valószínűleg gyermekkori érzelmi elhanyagoltság vezet ahhoz, hogy az ember mindennél jobban vágyjon a szerelemre. Vagy az illető anyja, vagy az apja, esetleg mindkét szülő elutasítása vezet el odáig, hogy ekkora hiányérzet alakuljon ki valakiben. Egyszerűen nem kapott elég figyelmet, értékelést, önzetlen odafordulást, és ezt akarja kompenzálni. Csakhogy pont azoktól nem fogja ezeket a dolgokat megkapni, akik a legjobban vonzzák. Épp ellenkezőleg, ugyanolyan visszautasítás lesz minden történet vége, mint amit a gyerekkorukban átéltek. És ettől még jobban fognak vágyni a kompenzációra.  

Ha felismertük magunkban ezeket a személyiségjegyeket és tudjuk, hogy milyen traumák miatt alakult így az életünk, akkor tehetünk is a javulás érdekében, de nagyon nehéz leszokni arról, hogy szeretetre vágyjunk, hiszen ez alapvető emberi igényünk. Nem is erről kell leszoknunk, hanem arról, hogy félreértelmezzük a kezdeti lelkesedést és túl hamar beleugorjunk egy-egy kapcsolatba. Az igazi, egyenrangú szerelem gyógyír erre a problémára, de azt csak akkor találhatjuk meg, ha nem a sötét triász háza táján keresgélünk. Vagyis, ha eljutunk odáig, hogy ne kétségbeesetten akarjunk szerelmesek lenni, bármi áron.