Verticordia szerző bejegyzései

Az első pillanatokat nem feltétlen döntenek egy ismerkedés sorsáról végleges jelleggel. Egy biztos: ha a férfinak a nő egyáltalán nem tetszik, akkor nincs sok esély a folytatásra (sőt, az esély gyakorlatilag nulla), de ha kicsit is tetszik, akkor már nyitott a dolog. Nem csak azért van ez így, mert hagyományosan a férfi kezdeményez, és a férfiak sokkal több nővel el tudják képzelni az alkalmi szexet, hanem azért is, mert a szexuális izgalom a férfi részéről "kötelező" a sikeres aktushoz, míg a nő részéről - sajnos - egyáltalán nem.

Mennyire nehéz egy egykének párkapcsolatot építenie? És mennyire nehéz az egyke partnerének ebben a kapcsolatban? Biztos mindenki hallott már horror sztorikat az egyetlen gyermekek önzéséről, kompromisszumképtelenségéről, uralkodni vágyásáról, de az is biztos, hogy mindenkinek volt már nagyon szimpatikus, kedves egykékkel is dolga, még ha nem is szerelmi kontextusban. Mennyire fontos egyáltalán, hogy egy felnőtt embernek hány testvére volt, és milyen családból jön?

Neked mi a természetes? Az, hogy összefonod a karjaidat, a mellkasod előtt, kicsit görbe háttal jársz, vagy az, ha kidüllesztett mellel sétálgatsz? Merev a mozgásod, vagy puha, kihúzod magad és a karod lazán lóg a tested mellett, vagy zsebre tett kézzel járkálsz? Ha fotóznak, az elsősorban virítasz középen, vagy igyekszel minél hátrébb húzódni, vagy lehetőleg úgy helyezkedni, hogy ne is látszódj a fotón? Te vagy az, aki barátságosan mások vállára teszi a karját, vagy ezt inkább mások teszik veled, és számodra ez kellemetlen?

A vonzó külső tán soha nem volt annyira fontos, mint épp manapság, mikor folyamatosan megfigyelés alatt állunk, akkor is fotóznak és filmeznek minket, ha nem akarjuk, sokkal több ismeretlen és közömbös tekintetnek ki vagyunk téve, mint a régi korok emberei - de társkeresési szempontból a külső mindig is lényeges volt.

Egy kapcsolat kezdetén a szerelmesek minél több időt szeretnének együtt tölteni, hogy minél jobban felfedezhessék egymást: de általában éppen ebben a szakaszban nem tehetik ezt meg, így annál jobban vágynak az együttlétekre. Semmi nem tűnik elégnek, el sem tudják képzelni, hogy belefáradnának egymás társaságába, és tényleg, nem is fáradnak bele. Sem az érzelmi felfokozottság, sem a körülmények nem engedik, hogy túl soknak érezzék az együtt töltött órákat.

Nem egyszer hallottam/olvastam már fiúktól, férfiaktól, hogy a nőket a kisportolt test és a vastag pénztárca vonzza - utóbbi persze megnyilvánulhat sokféle formában, esetleg egy klassz autóban, egy elegáns öltönyben, vagy abban, hogy drága étterembe viszik őket. Biztos, hogy sem a sportos test, sem a jómód nem tesz valakit kevésbé vonzóvá, de attól, ha egyiket sem szerezte még meg egy fiú, vagy nem is látja esélyét, hogy megszerezze, még lehet nagyon sikeres a nőknél.

Nem találod azt, akit keresel? Vagy csak rövid távú kapcsolataid vannak, pedig valami komolyabbat szeretnél? Számos oka lehet annak, hogy nem jársz sikerrel, ezen okok egy része tudatos (például nem is teszel semmit az ismerkedés érdekében, vagy elriasztod a jelentkezőket), más része talán nem tudatosult eddig.

Ha már egy ideje ismerjük egymást, valószínűleg pontosan ráérzünk arra, mi az, ami nagyon idegesíti a partnerünket, mivel lehet megsérteni, milyen mondatokra ugrik... Vannak olyan típusszövegek, amelyek rengeteg kapcsolatban elhangzanak, és rengeteg veszekedést generálnak - lehet, hogy a mi provokatív beszólásaink is hasonlítanak rájuk? És lehet, hogy ha ezt tudatosítjuk, akkor legalább egy kis esélyt adunk magunknak arra, hogy mikor legközelebb belekezdenénk, inkább másképp fogalmazzunk? Vagy fel se hozzuk a témát?

Biztos léteznek olyan emberek, akik számára szinte banális szerelmi vallomás hallani, mert olyan sokan esnek beléjük az életük során, de a legtöbbünk azért meglehetősen ritkán tapasztalhatja meg az az első alkalmat, mikor valaki kimondja: "szeretlek". Persze nem mindegy, hogy milyen érzéseket táplálunk az iránt, aki kimondja, vajon viszontszeretjük-e, vagy éppenséggel kínos zavarba kerülünk, mert mi nem érzünk így, esetleg épp, hogy menekülnénk előle. Vagy csak bizonytalanok vagyunk még az érzéseinkben, és nem tudjuk, mit feleljünk.

Búgó gerle hang? Szexi bariton? Csicsergő szoprán? Fiatalos tenor? Kinek mi tetszik? Milyen hangon beszélnek a nők, ha vonzó férfival találkoznak, és milyen hangon telefonálnak a férjükkel? Bele lehet-e szeretni egy hangba?

Lehet, hogy teljesen elavultnak tűnik az úriember kifejezés, főleg, ha azt vesszük, hogy a valóságban létezett úriemberek sokszor épp az ellenkezőjét tették annak, ami egy úriemberhez méltó lett volna... Mégis van elképzelésünk arról, hogy milyen egy gentleman - nem a nemesi származék, hanem az, aki tud viselkedni, akinek nem a kutyabőre, hanem a jelleme adja a nemességét. Talán sokan hiszik, hogy ilyen férfiak csak a lány- és kalandregényekben léteznek, pedig akadnak a valóságban is, bár lehet, hogy nem pont úgy néznek ki, mint ahogy egy angol férfiklubban szokás kinézni. 

A legtöbb párkapcsolatban élő ember kíváncsi arra, hogy mi a titka a hosszan tartó elégedettségnek - nevezhetnénk akár boldogságnak is, de a boldogság olyan felfokozott lelkiállapot, amelyet csak rövid időszakokban érzünk, vagyis nem várhatjuk, hogy húsz, vagy több éven keresztül egyfolytában boldogok legyünk. Nagyrészt elégedettek azonban lehetünk. A kérdés az, hogy mitől. Persze senki sem fog mágikus megoldásokat kínálni (vagy, aki ilyet kínál, annak semmiképp ne higgyünk), az elégedettségnek teljesen gyakorlatias alapjai vannak. 

Bizonyos társadalmi szokásokat meghaladni iszonyú nehéz - még akkor is, ha állítólag ezek sokat lazultak. Az egyik ilyen bevett szokás, hogy a férfié a kezdeményezés privilégiuma és átka, attól függ, honnan nézzük. Mert kezdeményezni jó, ha nem nagyon félünk a visszautasítástól, de rossz, sőt, terhes, ha minden egyes kudarcot nehezen dolgozunk fel. Mivel évezredekig a férfiaké maradt a kezdeményezés joga (mondhatni, kötelessége), kivéve a fizetős szex esetében, ők elvileg könnyebben is viselik, ha visszapattannak. Persze nem mindegyikük viseli ezt olyan könnyen.

Vajon mit tesz Bridget Jones, mikor újra rászánja magát, hogy kilép a szabad piacra? Természetesen lead húsz kilót, mert az addigi formájában esélye se lenne pasit fogni. De most komolyan? Lenne esélye, ha egyébként nem merülne el az önsajnálatban, és a barátai nem sugallnák neki, hogy nincs esélye... 

Kinek jut eszébe egyéves randimentességi fogadalmat tenni, és miért? Nem túl hosszú ez az idő? És nem válik néhány hónapon belül terhesség ez a cölibátus?

Sokan dilemmáznak azon, mikor legyen az első szex, aztán hiába vannak kialakult elképzeléseink, a valóság olykor felülírja az elméletet. Mert előfordul, hogy már az első randin annyira fejünkbe száll a hormongőz, hogy nem bírjuk tovább, és egymásnak esünk. Esetleg még az alkohol is besegít, vagy csak arra fogjuk rá utólag.

Minden olyan helyzet, amelyben kiszolgáltatottak vagyunk, és amelyből könnyűszerrel nem tudunk elszabadulni, veszélyes lehet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy veszélyes is lesz, mert a legtöbb férfi teljesen békés szándékú és nem akarja bántani a vele találkozó nőket.

Nemrégiben írtam az idő szorításában zajló nagy párkeresési hajszáról, amelyben valahogy mindig a nők állnak vesztésre, mert, ha a gyerekvállalás is a terveik között szerepel, elég szűkre szabott az idejük - nem annyira szűkre szabott, mint száz éve, de később is kezdik az egészet, így aztán nem marad olyan nagyon sok évük rá, mint a férfiaknak, akiknek biológiai okokból mindig ráérősebb a dolog.

Az utóbbi időben sok cikk foglalkozik az introvertáltakkal, azzal a magába forduló, olykor megközelíthetetlen személyiségtípussal, amelyet a társasági emberek érthetetlennek, mimózának, lustának, érdektelennek, olykor unalmasnak élnek meg. Ha valaki olvasta vagy látta a Büszkeség és balítélet című művet, remekül megfigyelhette az introvertált Mr Darcy esetlenkedését, amelyet szinte mindenki gőgnek tartott, és későbbi kedvese, Liza vidám természetét, játékosságát, slágfertig társasági modorát - eléggé megszenvedték, amíg átléptek saját határaikon.

Egy kapcsolat általában őszintébben kezdődik, mint ahogy folytatódik. Persze rengeteg tényezőtől függ, hogy mikor kezdünk el titkolózni a másik előtt, nem is feltétlen azért, mert direkt be akarjuk csapni a másikat, vagy homályban akarjuk tartani, csak meggyőzzük magunkat arról, hogy a partnerünket ez nem érdekli, feleslegesen aggódna, bosszankodna, nem szállna le a témáról, megsértődne miatta, esetleg csak nekünk kínos az egész, stb. Persze nem csak a nők hajlamosak bizonyos dolgok elhallgatására, de ezúttal tipikusan olyan témák következnek, amelyeket ők nem tárgyalnak meg olyan könnyedén a partnerükkel.

A párkapcsolatoknak is megvan a maguk tipikus története. Ebben a posztban tíz tipikus fázist mutatunk be, amelyet egy tartós kapcsolat során valószínűleg megtapasztalunk. A tizediket csak akkor, ha nagyon kiérdemeltük.

Szerintetek melyik az az összetevő, amely nélkül nincs tartós boldogság? A szeretet, a szerelem, a jó szex, esetleg a hűség? Vagy a tolerancia, vagyis az a képesség, hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen, nem csak a számunkra kellemes tulajdonságait, hanem azokat is, amelyeket kevésbé szeretünk, sőt, amelyek miatt hosszú távon sokat fogunk bosszankodni?

Hány év együttjárás illetve együttélés után érdemes gyereket vállalni? Elviekben nem ártana először alaposan megtapasztalni egymást, mielőtt egy ilyen projektbe belevágunk, a gyakorlat azonban sokszor felülírja az elméletet. Ha szorít az idő, mert ott a 35 vagy akár a 40 az orrunk előtt, és már nincs 4-5 évünk a kényelmes kipróbálásra, akkor olyan kompromisszumba is beleugorhatunk, amit később megbánunk - persze ez huszonéves korban is előfordulhat, csak más okból.

Az összeköltözés sikere, ahogy már a poszt első részében is említettük, nagyon sokmindenen múlik, és érdemes önvizsgálatot tartani, mielőtt belevágnánk. Van-e tapasztalatunk az önálló életben, elég érettek vagyunk-e arra, hogy gondoskodjunk magunkról, nem csak kényelemből szeretnénk-e összeköltözni, illetve azért, mert azt reméljük, ettől javul a kapcsolatunk? Milyen az anyagi helyzetünk, és hogyan fogjuk megosztani a költségeket, milyen lakótársak vagyunk, és milyen a partnerünk (ha még nem tapasztaltuk meg, próbáljuk egy többnapos kirándulás keretében), és vajon mennyi magányra és külön programra van szükségünk?

A párkapcsolat egyik legizgalmasabb időszaka az összebútorozás. Manapság már igen ritka, hogy erre csak az esküvő után kerül sor, szeretjük kipróbálni az együttlakást, mielőtt még komolyabban elköteleződnénk, és ez teljesen logikus is. Ha nagyon nem passzolunk össze, jobb, ha még ebben a szakaszban rájövünk, hogy nem kellene erőltetni a közös jövőt.

December végén, január elején hajlamosak vagyunk visszatekinteni az elmúlt évre: melyek voltak a fontos események, mit értünk el, mit veszítettünk, mire emlékszünk szívesen, mit felejtenénk el, de nem tudunk, mi az, ami egy adott pillanatban fontosnak tűnt, és mostanra kiderült, hogy egyáltalán nem volt fontos...

Hogyan működik a kapcsolatunk valójában, és van-e remény arra, hogy jobbá tegyük, vagy ha már az eleje ilyen, akkor az idő múlásával csak egyre rosszabb lesz? Ha ez a 10 pont igaz rátok, vagy legalábbis a nagy része stimmel, akkor nem valószínű, hogy érdemes folytatni a kapcsolatot.

Sokféle újévi fogadalmat tehetünk, az egyik leggyakoribb, főleg nőknél, hogy most már igazán belekezdenek valamiféle csodafogyókúrába, rendszeresen fognak sportolni, és minden egész más lesz, például majd pasijuk is akad... Vagy a meglévő kapcsolatuk javul, mert ahhoz tényleg csak az hiányzik, hogy karcsúbbak, fittebbek legyenek, ha már fiatalabbá nem operáltathatják magukat.

Elakadt a beszélgetés az első randin? Elővennéd a jegyzetfüzeted valamilyen témát keresve? Jegyezd meg ezt a három kérdést, és lesz miről beszélgetned!

Ki ne ismerné azt a férfitípust, aki körül nyüzsögnek a nők, és akire irigyek a kevésbé sikeres férfiak? Van köztük olyan, aki a férfiakat is elvarázsolja a dumájával, és persze olyan is, akitől az azonos neműek a falnak mennek, annyira irritálja őket, de létezésük megkerülhetetlen... És nőként előbb-utóbb beléjük botlunk.