Túladagolt romantika? Miért veszélyes egyesek szerint a szerelem hajszolása?

Túl sokat beszélünk a szerelemről? Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a szenvedélynek? Állandóan azon kattog a környezetünk, hogy ki kivel kavar? De nem volt ez mindig is így? Nem a szerelem volt az emberek egyik legfőbb témája, mióta világ a világ?



Igen is, meg nem is. Persze, hogy a szerelem és a szenvedély örök témát jelentettek és jelentenek az egymás után következő generációk számára, de az tény, hogy nagyon sokáig inkább veszélyt láttak benne, mintsem istenítették volna. A középkorban például az is hallatlan dolognak számított, ha a férj szerelmes volt a feleségébe. Hiszen a szenvedély alantas és ellenőrizhetetlen valami, nincs helye egy társadalmilag olyan fontos intézményben, mint a házasság.

Ma evidenciának tűnik, hogy a párkeresés alapja az egyéni vonzalom, hogy két ember mennyire képes egymásra hangolódni, és különleges képességekkel kell rendelkezni a hódításhoz, illetve a partner megtartásához. Olyan képességekkel, amilyenekkel elődeink nagy része sem rendelkezett, de nem is volt rájuk szüksége, mert a családja intézte a párkeresést számára, és senkit sem érdekelt, ki kihez vonzódik.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az emberek ne szerettek volna ugyanúgy egymásba, vagy csak reménytelenül olyanokba, akik nem viszonozták az érzelmeiket, de az, hogy valaki hajszolja a szerelmet, hogy kifejezetten kívánatos állapotnak tartsa, nem volt jellemző. Hiszen ha úgy sincs nagy beleszólásunk abba, hogy végül kivel élünk majd, akkor inkább átok, ha beleszeretünk valakibe.

A romantika elhozta a szerelem felmagasztalását, a szexuális forradalom és a női emancipáció pedig lehetővé tette, hogy az emberek már saját vonzalmaik alapján válasszanak. Csakhogy ez igencsak ingoványos terep, hiszen a vonzalmak zavarosak, állandóan változnak, nehezen fenntarthatóak, megbízhatatlanok. Megkaptuk a szabadságot, hogy azzal legyünk, akivel szeretnénk, csakhogy elvesztettük a biztonságot: nem biztos, hogy van, aki velünk szeretne lenni és ha van, akkor meg nem biztos, hogy mi is őt választanánk.

Ráadásul a romantika kezdete óta folyamatosan bombáznak minket szerelmi tartalommal. Ezeknek a tartalmaknak elsősorban nők a fogyasztói, mindig is ők voltak érzékenyebbek a szerelem érzelmi részére. Tisztelet a kivételnek, de azért a legtöbb nő imádja a jó szerelmes regényeket és filmeket, teljesen bele tudja élni magát a váratlan fordulatokba, együtt szenved a főszereplővel és együtt örül neki, ha végre boldog lehet a kiválasztottjával. Hiszen azt is tudjuk, hogy ezekben a történetekben mindig egymásra találnak a szerelmesek. Már a sztori elején biztosak vagyunk benne, így úgymond biztonságos keretek között élhetjük át a drámát. Az életünk azonban másképp néz ki.

De mi ezzel a baj? Számos kutatás azt látszik igazolni, hogy minél inkább koncentrálunk a szerelmi életünkre, vagy mások drámáira, lánykérésekre, szakításokra, házasságkötésre, és így tovább, annál kevésbé van agyi kapacitásunk arra, hogy gyakorlatiasabb dolgokkal foglalkozzunk. Vagyis például nem tudunk olyan jól koncentrálni a matekra, a fizikára, vagy más természettudományokra. Például elég, ha egy egyetemi kollégiumban sok romantikus kép van a falon, a lányok máris kevésbé szorgalmasak a tanulásban...



A felmérések azonban még messzebb vezetnek: azt állítják, hogy a szerelmi kapcsolatokban részt vevő emberek általában levertebbek, mint azok, akiknek nincs partnerük. Egy 1994-95-ös amerikai kutatás, amelyben több mint 8000, 12-17 év közötti fiatal vett részt, azt találta, hogy a kamaszok, akik szerelmesek lettek, nagyobb arányban estek depresszióba, mint azok, akiket ez nem érintett. Többet is ittak, nagyobb arányban szöktek el hazulról, romlottak a tanulmányi eredményeik, és így tovább. Mindegy volt, hogy az illetők valóban összejöttek-e valakivel, vagy sem, együtt maradtak-e vagy szakítottak, akárhogy is, a szerelem által érintettek boldogtalanabbaknak érezték magukat, mint azok, akiket ezek az erős érzések elkerültek.

De mit lehet mindezzel kezdeni? Az mégsem lehet megoldás, hogy mostantól kerüljük a szerelmet, nem próbálunk párt találni, ha egyébként ez a vágy bennünk van... A probléma valójában nem az, hogy tartozni akarunk valakihez, hanem sokszor az, hogy fix dolgokat gondolunk arról, ahogyan ki kéne néznie egy szerelmi történetnek, egy kapcsolatnak, és ezek a fantáziák elrontják a valóságot.

Fals ideálokat kergetünk a szerelem kapcsán, túlságosan úgy akarjuk csinálni, megélni, ahogy filmekben vagy reklámokban látjuk... Nem vagyunk nagyvonalúak önmagunkkal, az elvárásainkkal, mindent azonnal akarunk és tökéletesen... Nyomasztjuk önmagunkat, a másikat, a környezetünket, ha valaki kilóg a sorból, másképp gondolja, nem pont úgy éli meg, ahogy mi szeretnénk, akkor a szemébe vágjuk, hogy ő nem is igazán szerelmes, hogy az igaz szerelem az egészen más... Szóval önmagunknak rontjuk el, és mindenki másnak...

A közösségi hálók csak még rosszabbá teszik a helyzetet, hiszen sokan úgy érzik, hogy ott kell élniük a szerelmi életüket, kirakatba kell tenniük, mennyire boldogok, prezentálniuk kell a gyűrűt, a lánykérést, az esküvői fotókat... Minden állandóan szem előtt van – és így még nyomorultabbul érezzük magunkat, ha nem úgy alakul, ahogy állítólag másoknál.

A szerelemmel magával nincs baj, a baj azzal van, amit kreálunk belőle. Hogy giccsessé, kiszámíthatóvá, sablonossá akarjuk tenni. Nyomasztani akarunk vele másokat. Ha mindezt elengedjük (tudom, nagyon nehéz), ha nem próbálunk mindenkinek megfelelni, akkor rájövünk, hogy a szerelem nem energiavámpír, hanem rengeteg energiát adhat. És még a matekra is jobban fogunk tudni koncentrálni. De hogy mondjuk le az egyik legszebb emberi érzésről, na, azt ostoba ötletnek tartom.