Akkor most túl válogatósak vagyunk, vagy épp ellenkezőleg?

Gyakran hangzik el a vád szinglikkel kapcsolatban, hogy túl válogatósak, azért nincs partnerük. Biztos vannak olyanok, akikre ez igaz, de a kutatók szerint sokkal kevésbé vagyunk válogatósak, ha valódi partnerekről kell döntenünk, mint akkor, ha elméletben kell meghatároznunk, hogy mit tartunk elfogadhatónak és mit nem.

Bár divat olyanokat mondani, hogy a férfiak az ilyen meg olyan nőket szeretik, a nők meg az amolyan férfiakat részesítik előnyben, a valóságban persze az ideálistól nagyon különböző emberek is találhatnak maguknak partnert, és találnak is. Nyilván sokan szeretik magukról azt hinni és hirdetni, hogy baromi kényes az ízlésük, és nekik csak a legjobb, legcsinosabb, legokosabb, legsikeresebb felel meg, azért a valóság azért szerencsére másképp néz ki.



Nem is tarthatnánk ott, ahol tartunk, ha mindenki csak alfa hímekre és szépségkirálynőkre bukna. Bőven volt időnk megtanulni, hogy alkalmazkodóképesség és kompromisszumok nélkül igen kis esélyünk van a sikerre. Aki pedig ezt mégse akarja megtanulni, az tényleg egyedül maradhat.

Nem csak a partner tulajdonságai tekintetében vagyunk elnézőbbek, ha egy hús-vér emberről van szó, mint mikor elméletben töltünk ki felméréseket vagy beszélünk a sörözőben arról, hogy nekünk ki nem felel meg... Hanem egy csomó más dologban is: anyagiak, társadalmi státusz, idegesítő szokások, családi háttér tekintetében is rugalmasan kezeljük a dolgokat, ha valaki nagyon megtetszett, illetve már kialakult kapcsolatunk van. Persze minél kétségbeesettebben vágyunk kapcsolatra, annál kisebbek lesznek az igényeink, és annál többet vagyunk hajlandóak engedni akár még az észszerű elvárásokról is.

Nem feltétlenül tudatosítjuk magunkban, hogy lejjebb vittük a lécet, hiszen az egónk számára ezt beismerni sosem kellemes. Noha simán lehet, hogy az elvárásaink teljesen irracionálisak voltak, illetve nem számoltunk azzal (és ez nagy hiba), hogy mi mit tudunk nyújtani és mire van esélyünk.

Nemrégiben egy fiatalember arról számolt be nekem, hogy ő nagyon sokáig nem talált neki való lányt, mert mindig csak a legcsinosabbakra és legokosabbakra ácsingózott, és ebben az sem zavarta, hogy ő nem tartozott a kifejezetten nyalka legények közé. Hosszú évek magánya kellett hozzá, hogy felülbírálja a hozzáállását, és végre észrevegye, hogy a szépségkirálynőkön kívül még egy csomó olyan hölgy létezik, akinél esetleg neki is lehet esélye. Csoda történt: ma már nős, sőt, családapa.



Ilyen szempontból tehát leadni az elvárásainkból kifejezetten pozitív, mindaddig, amíg nem olyasmiben engedünk, ami alapvető fontosságú számunkra. De ehhez kell az önismeret: hogy fel tudjuk mérni, mire is van szükségünk, és persze azt se feledjük el, hogy mit tudunk nyújtani. Legyünk kíméletlenül őszinték magunkkal. Ismerjük meg a határainkat és ne féljünk beismerni magunknak, hogy bizonyos dolgok elérhetetlenek, vagy maximum időlegesen válnak elérhetővé.

De nem csak az jellemző az emberek többségére, hogy képes lejjebb adni idealista elvárásaiból, hanem az is, hogy minél többet invesztált egy kapcsolatba, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ki is akar tartani mellette.

Persze ez is kétélű dolog. Egyrészt érthető, hogy az ember nem akarja elveszíteni a befektetett időt, energiát, és főleg nem szeretne mindent elölről kezdeni. Minél régebben vagyunk benne egy kapcsolatban, annál több szállal kötődünk a másikhoz, és ezek a szálak mind maradásra bírnak. Ha viszont a kapcsolat nem működik, ha nem szeretjük egymást, akkor csupán a régiség és a befektetett dolgok miatt benne maradni nagyon nem bölcs döntés.

Noha állandóan mindenki arról sápítozik, hogy a mai fiatalok és középkorúak túl könnyen szakítanak és válnak el, ez igazából nincs így. Nagyon nehezen szakítunk. Még így is rengeteg olyan kapcsolat létezik, amelynek nem szabadna fennmaradnia, mert működésképtelen és a benne élők boldogtalanok. Legtöbbször még csak nem is tesznek semmit annak érdekében, hogy javítsanak rajta, mert vagy eszköztelenek, vagy fel sem ismerik, hogy nagy a baj, illetve már belefásultak az egészbe.

A szakítást akadályozza a státusz megőrzésének vágya is: itt is annál nagyobb az ellenállás, minél fontosabb az illetőnek vagy párnak a társadalomban, közösségben elfoglalt hely és az ezzel járó anyagi előnyök, amelyeket a kapcsolat / házasság biztosítanak számára. Vagyis kényelemből, félelemből, esetleg szükségből sokkal többen törődnek bele abba, hogy boldogtalan kapcsolatban éljenek, mint ahányan ezt fiatalkorukban valószínűleg elképzelték.

Ebből is látszik, hogy amiből nem szabadna engedni, azok elsősorban azok a tulajdonságok, amelyek hosszabb távon működőképessé tehetnek egy kapcsolatot: a kedvesség, empátia, tisztelet, odafigyelés képessége. Nem szabadna soha hagyni, hogy rosszul bánjanak velünk, hogy megalázzanak, kihasználjanak, tárgyként kezeljenek, ignorálják az igényeinket. És akármennyit is invesztáltunk egy kapcsolatba, ha ezek a dolgok megtörténnek velünk, akkor lépjünk ki belőle mihamarabb. Ebben érdemes válogatósnak lenni, sok más dologban meg lehetünk megengedőek.