Tényleg látnod kellett volna előre, hogy „milyen ember” a párod?

Ismerőseim és ügyfeleim körében gyakran találkozok azzal a szituációval, hogy valamely félresikerült viszonyukat ecsetelve, vagy éppen párkapcsolati kudarcszériában küszködve azzal az önvádló szándékkal állnak elém (mindehhez valamiféle feloldozást vagy megerősítést kérve), hogy:

• Miért nem vettem észre, hogy milyen ember valójában a párom (vagy exem)?

• Hogy lehettem ennyire vak?  

• Hogyan pazarolhattam el feleslegesen oly sok időt, évet erre a kapcsolatra?

Az számomra hamar egyértelművé vált (azokból a hasonló élményekből is, amiket én magam éltem át), hogy ezek a kérdések legfeljebb a tehetetlenséget és azt a fajta „depresszivitást” tudják megnövelni, amit a „hogyan kellett volna” elvárás utólagos teljesíthetetlensége okoz.

Elsőként szeretnék pár észrevételt megfogalmazni azzal kapcsolatosan, hogy miért teljesen értelmetlenek ezek a kérdésfeltevések.

1. Igen sok irritáló és problémás viselkedés (vagy tulajdonság), nem válik nyilvánvalóvá addig, amíg nem kerülünk kötődésbe egy másik emberrel. Szóval, egyáltalán nem úgy zajlik a történet, mint egy autóvásárlás esetében, hogy a szükséges szakértelemmel megtett átvizsgálás után, ha beleülünk, vélhetően nem fogunk váratlan problémákkal szembesülni. A kötődés, az ennek eredményeként létrejövő érzelmi intenzitás az, ami gyakran előhozza a másikból azt az arcát, amit mi a kapcsolat elején, a randevúzáskor még csak nem is sejtettünk, feltéve persze, ha nem vagyunk pszichológiai zsenik, de ez megint nem lehet reális elvárás önmagunkkal szemben. A dolog inkább úgy működik, hogyha találkozunk egy olyan jelölttel, aki a józan eszünk és megérzésünk alapján „normálisnak” tűnik, akkor többé-kevésbé bízunk abban, hogy nem lesznek óriási gondok a jövőben. Ez a hozzáállás szerintem lényegesen egészségesebb a „készüljünk fel a legrosszabbra” és monitorozzuk a lehetséges támadásokat attitűdnél. Lássuk a következő pontot.

2. Elég ritka, hogy a párkapcsolati döntéseinket úgy hozzuk meg, ahogy – az előző párhuzamnál maradva - megveszünk egy kocsit (bár ott is jelentős szerepe van az érzelmi komponensnek). Meghatározzuk az igényeinket és a kereskedő megajánlja a hozzánk illő modelleket. A párkapcsolatokat illetően igen jól fejlett emberismeret, önismeret és érettség kell ahhoz, hogy olyan valakire nemet tudjunk mondani, aki az emóciónk szerint ugyan vonzó és kívánatos lenne, a reális gondolataink és tapasztalataink alapján viszont valószínűsíthetően csak szenvedést okozna nekünk. Tehát leggyakrabban nem felnőtt, hideg és racionális szempontok alapján választunk, de a végén (mikor teljesen egyértelműen látszik, hogy kivel kerültünk össze) mégis felnőttként – vagy már inkább szülőként tesszük fel a kérdést saját magunknak: „Hogy nem vettem ezt észre korábban?” Ez kicsit a „nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal” esete. Bár a közmondás krisztusi eredetű és elvileg arra utal, hogy adakozás vagy jótéteményeink után ne várjunk fizetséget, manapság az emberi következetlenségekre utalunk vele inkább. Szóval, ha „gyerekként” jövünk össze valakivel (ha szerelemből indul a románc, hogy is történhetne másképp a „természetes regresszió” állapotában), akkor utólag ne kérjük magunkat számon szülőként azután, hogy átláttuk és a lehetőségekhez mérten hideg fejjel kiértékeltük a kapcsolatunkat, inkább vonjuk le a tanulságokat és legközelebb figyeljünk az intő jelekre.

(Apró kiegészítés: a tranzakcióanalitikus pszichológiai iskola szerint, teljesen logikusnak tűnik az, hogyha valamit túlnyomórészt gyermeki énállapotunktól vezérelve, hiányainkból fakadóan követünk el, mondjuk váltunk „követelőző és durva szülőire emlékeztető magatartásra” azért utólag igen nehéz felelősségre vonni „felnőtt részünket.” Például, ha a párunk azzal áll elő egy konfliktus nyugodt megvitatásánál, hogy milyen stílusban beszéltünk vele két órával azelőtt – amikor épp be voltunk szűkülve önnön sérült kis világunkba – könnyen lehet, hogy értetlenül és elutasítóan fogunk viszonyulni ehhez a kérdőre vonáshoz és tagadjuk majd a felelősségünket. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a felelősség egyébként tényleg nem is létezik ☺)

Gyakran a „kijózanodás” periódusában világosodik meg előttünk, hogy a megfontoltság valójában fárasztó bizonytalankodás, a ragaszkodás fojtogató féltékenység, a határozottság pedig erőszakos diktátorkodás, amiben abszolút nem veszik figyelembe a szükségleteinket.

Egy ettől eltérő kivételt, megközelítést azért mindenképp megemlítenék!

Teljesen természetes, ha egy párkapcsolatban megjelenik a „démonizálás” szakasza, amiben meglátjuk a partner árnyékát és a nagyvonalú és elfogadó atmoszféra átalakul a „kölcsönös neurotikus allergia” állapotává. Tehát pont ott és pont úgy idegesítjük egymást, ahogy a másiknak az a leginkább elviselhetetlen. Például, egy nő apa nélkül felcseperedve szinte görcsösen „tapadhat”, még a párja a gyerekkori intimitástól totálisan megfosztva, felnőttként autonóm személyiséget kiépítve, megfullad ettől a nyomástól. Itt a cél nem az, hogy belássuk, kivel is jöttünk össze „valójában”, majd magunk mögött hagyva a múltat, mindent felégetve lelépjünk, hanem, hogy mélyebben megértsük a társunkat és megtanuljunk a „realitáshoz mérten” együtt élni a sérültségeinkkel. Ez az állapot a legtöbb párkapcsolatban óhatatlanul beköszön és kezeletlensége nemegyszer vezet szakításhoz vagy váláshoz.

Ha valaki tanácsadásba érkezik hozzám és épp tart a „szemfelnyílás”, általában nem úgy tálalja a sérelmét, kudarcát, veszteségét, hogy „jajj, rá kellett volna jönnöm, hogy kivel kerültem össze”, tehát az elsőre helytelennek tűnő döntések miatti „önvád” feloldásával még el sem tudok kezdeni foglalkozni, mivel a kérdés általában úgy hangzik el, hogy:

• Miért csinálja ezt velem?

Egy időben rettentően idegesített ez a kérdés. Egy infantilis kamasz „vinnyogását” hallottam ki belőle, aki a másikra mutogatva kéri vissza a cumiját. Utólag jöttem csak rá arra - hogy némi önismereti felismerést is megosszak - hogy azért lettem feszült ettől a kérdéstől, mert az ezzel összefüggő gondolataim a „hogyan kellene felnőttként viselkednie” a kliensnek elvárásomból táplálkoztak. Nem volt nehéz belátnom, hogyha képes lenne éretten kezelni valaki ezeket a nehézségeket, akkor nem keresne fel engem. Ilyen problémával legalábbis biztos, hogy nem ☺

Miféle üzenetek vannak elrejtve ebben a néhány szóban?  - „Miért csinálja ezt velem?” Nézzük.

1. Ő csinálja, ő szemétkedik, ergo ki van zárva, hogy én is ludas vagyok a dologban, ne adj Isten, én vagyok annyira ostoba, hogy újra és újra megszívatom magam egy olyan valaki által, aki alkalmatlan arra, hogy tartalmas kapcsolatot építsek ki vele. Félreértés ne essék, nem nézem le azokat, akik ilyen élethelyzetben vannak, már csak azért sem, mert jómagam is megtapasztaltam ezt, inkább arra az önkritikus hozzáállásra szeretném felhívni a figyelmet, ami önvizsgálatra szólít bennünket azt illetően, hogy vajon lehet-e összefüggés abban, ahogy ismétlődően csalódásokat, frusztrációkat vagy kudarcélményeket okozunk saját magunknak. Ha mondjuk kétszer-háromszor megtapasztaltuk, hogy a másik megbízhatatlan, önző vagy konfliktuskerülő, akkor, a tizedik-tizenegyedik eset után vajon miért ragaszkodunk ahhoz a naivnak tűnő elképzeléshez, hogy majd megváltozik? Mi nem vagyunk benne ebben a storyban? A cél épp ezért a „kijózanodás” során az is, hogy megértsük, mi a szerepünk ebben a kudarcos társválasztási kísérletben (ha tényleg sikertelenségről beszélünk), mely elsőre még lehet, hogy tényleg nem látszott tisztán, hiszen csak így nőhetünk fel a feladathoz.

2. Erőtlenek, alárendeltek vagyunk a partnerrel szemben, ki vagyunk szolgáltatva a cselekedeteinek. Ezt hívják a fentebb említett „regresszív”, gyermeki minőségnek, amiben ténylegesen megélhetjük úgy a történéseket, hogy képtelenek vagyunk kiállni magunkért, vagy meghúzni az önérvényesítésünkhöz szükséges határokat.

3. Logikát, kiszámíthatóságot feltételezünk a másik tettei mögött. Ez gyakran tévhiedelem. Mert lehet, hogy egyszer így, egyszer úgy kezelnek bennünket. Próbáljuk kontrollálhatóvá tenni az eseményeket azáltal, hogy meg akarjuk érteni azt, hogyha „kedden belénk rúgtak, pénteken viszont csak szimplán semmibe vettek”, akkor a kettő között bizonyára van valamilyen általunk is irányítható faktor, aminek segítségével meg tudjuk változtatni a másikat. Ilyenkor úgy lehet elrontani a tanácsadást, ha csupán a kliens viselkedésére fókuszálok, hogy a különböző „bunkóságokat” hogyan tudja megfelelően kezelni, nem pedig magának a párkapcsolatnak a működésére, vagy az adott ember társválasztási motivációira, önismeretére koncentrálok. A másik hiba, ha bevonódok abba a körbe, melyben az illető alkalmatlannak, szeretethetetlennek tartja magát, amiben magától értetődő, hogy a rossz bánásmód az elfogadható.

Hogy miből is ítéljük meg, hogy helyesen vagy helytelenül választottunk társat? A kérdés nehéz és ahány párkapcsolat, annyi válasz létezik. Időnként az együttélést szükséges megtanulni és rájönni arra, hogy tökéletes nem létezik, máskor a kapcsolatból való kilépés a célravezető. Ha te is bizonytalanságokkal küzdesz azt illetően, hogy mi is a helyzet „Nálatok”, kérj segítséget bátran!

Forrás:

www.randidoctor.hu