Társkeresők szokásai

Talán néhányan nem fognak velem egyetérteni, de sokszor gondolok úgy a társkeresésre, mint egyfajta viselkedésterápiára. Legalábbis lehet ez az egyik szemlélet, amin keresztül látjuk e sokszor fejvakarásra okot adó, gubancos témát.

Mostanában figyelni kezdtem olyan társtalan embereket, akik egész életüket az egyedüllét köré rendezték be, még hozzá úgy, hogyha akarnának, se tudnának helyet biztosítani egy másik félnek. Lehet, hogy nem vesszük észre, de néha nem is az akaratunk, vagy önbizalmunk hiánya az, ami meggátol bennünket abban, hogy változtassunk valamely életkörülményünkön (pl. azon, hogy a szombat estéket egymagunkban töltsük), hanem az a szokásrendszer, amit magunk köré építettünk.

Szakítás után például teljesen természetes az, ha olyan szokásokat választunk magunknak, amikkel lekötjük az időnket, elkerülve a rágódást, az önmarcangolást és a felesleges analizálást, hogy mi mért történt. Egyesek annyira megrekednek ebben, hogy még a gyász letelte után sem tudnak kitekinteni és jól bejáratott rutinjaik foglyaiként kizárnak mindent, ami újat, változást hozhat.

Egyszer elérkezik az idő arra, hogy megszülessen a vágy egy társra, valakire, akivel közösen is eltölthetjük azokat a bizonyos szombat estéket. De mi van akkor, ha a megszokásaink annyira önjutalmazóvá válnak, ha berögzült köreink annyira megcsontosodnak, hogy úgy érezzük, nem éri meg ezt feláldozni semmiért és senkiért? Főleg nem azért, hogy valami „marhával” egymás idegeire menjünk, nem beszélve arról a cécóról, amivel a társkeresés gyötrelmei egyébként is járnak.

Több kliensemnél is észrevettem azt, hogy önállóságuk, egyedüllétük ugyan valódi önbizalomról és meggyőződésről árulkodik, életük iránya mégis afelé megy, hogyha csak valami csoda nem történik velük, egy személyben töltik le maradék idejüket a Földön.

Ha nehézkesen is kivitelezhető, az első apró lépés talán az lehet, hogy „helyzetbe hozzuk magunkat”. Ezt másképp nem tudom megfogalmazni. Könnyen a szokásunkká tehetjük. Elmegyünk egy társas összejövetelre, ahol a másik nem képviselői is jelen vannak, beregisztrálunk egy társkeresőre, feltöltjük az adatlapunkat, vonzóan felöltözve megjelenünk egy szórakozóhelyen és nem a sarokban bújunk el valamilyen senki számára nem észrevehető boxban, hanem jól láthatóan megállunk a barátunkkal/barátnőnkkel beszélgetni. Ez a „koreografálást” tekintve aktivitást igényel, de önmagában még nem jár semmilyen plusz erőkifejtéssel. Nem adunk jelzéseket, nem ejtjük el a zsebkendőt, nem kérünk fel senkit táncolni, csupán „kitesszük” magunkat új ingereknek és elkezdjük szoktatni magunkat egy másfajta valósághoz, megtapasztalni azt, amit addig kihagytunk a hétköznapjainkból. Ami fontos: rendszeresen tegyük! Vonatkozhat ez arra is, hogy esténként belépünk fél órára a társkeresőre és nézegetjük a profilokat, szörfözgetünk az adatlapokon, elvárások nélkül.

Ez azzal az előnnyel is jár, ha ugyan senki nem ír nekünk, de legalább elkezdünk megismerni valamit, amitől addig tisztes távolságot tartottunk és idegenkedtünk. Legtöbben, különböző tévhitek miatt, amúgy is negatívan és elítélően gondolnak a társkeresőkre.

Ha ezen túl vagyunk, akkor sem feltétlenül a részletes tervkészítés a legcélravezetőbb, mivel a legtöbb esetben az „általunk bonyolultnak érzett” célok megoldásakor a legjobb stratégia egyszerűen az, hogy in medias res belevágunk a projektbe (könnyebb feladatok megoldásához hasznosak lehetnek a kidolgozott ütemtervek). Gondoljunk például egy átláthatatlan, előttünk álló szakdolgozatra, amihez legtöbbször fogalmunk sincs, hogy kezdjünk neki, melyik oldaláról fogjuk meg, de, ha egyszerűen csak nekilátunk, közben kirajzolódnak a csapásvonalak, amerre haladhatunk (pl. felkérünk valakit táncolni, írunk egy levelet, ahogy az zsigerből jön, stb.)

Az újdonsült randizó is érezheti magát hasonlóképpen a „piacon”. Gondolhat arra, hogy fogalma sincs, hogyan jut egyről a kettőre, oda, hogy végre valakivel kiegyensúlyozott, szép párkapcsolatban élve, gyerekeket neveljen, és inkább nem tesz semmit. Hiba, ugyanis ezzel még egy valamit kondicionál magában: az elkerülést. Ez idegrendszeri szinten legalább ennyire megmarad, mint a kudarcos nekifutás, amin utólag legalább jót lehet nevetni.

A harmadik szokás, amit például érdemes magunkévá tennünk, ha már az első kettőn túl vagyunk: az objektív elemzés. Erre általában pont azért nem szoktunk hajlandóak lenni, mert magányosságunk, frusztráltságunk miatt, már elegünk van az egész hülyeségből. Pedig, ha kapunk segítséget a velünk történtek átlátásához, akkor kialakul bennünk valami nagyon lényeges, ami további cselekedeteinkre is hatást fog gyakorolni: a belső kontroll tudata. Hogy képesek vagyunk irányítani vagy befolyásolni a velünk zajló eseményeket, ezt azonban legtöbbször csak úgy tudjuk elhinni, ha van mellettünk valaki, aki támogat bennünket ebben a folyamatban. A megerősítés itt pontosan az, hogy akár „aha-élményekként” kezdünk tekinteni a felsülésekre, kissé távolítjuk, és úgy elemezzük a kudarcnak tűnő storykat, mintha nem is mi lennénk a szenvedő alanyok, ami csökkenti ezeknek a jelentőségérzetét. A belső kontrollra azért is érdekes kitérni, mert rengeteg randizásban sikertelen kliensemen látok egyfajta depresszivitást, amihez a legtöbbször társul valamiféle tehetetlenség is, ami arról szól, hogy „nem tudok mit kezdeni a kudarcokkal, nem értem, hogy miért történnek velem ezek a csapások”. Ha ismerjük a tanult tehetetlenség elméletét (ami a depresszió kialakulását pontosan ezzel a túlzottan külső kontrollos („nem vagyok képes hatni a körülöttem lévő világ pofonjaira, mert tehetek bármit, azokat így is úgy is megkapom”) szemlélettel magyarázza, akkor logikussá válik az is, hogy mi miatt lehet hatásos egy „objektíven elemző” attitűd és szokás elsajátítása.

Az intellektuális, majd érzelmi megértés lehetőséget ad a későbbiekben arra, hogy megtartsuk a motivációnkat és kiszélesítsük cselekvési palettánkat. Ebben lehet jó például egy külső, segítő szakember.

Ezzel természetesen nem ért véget azoknak a szokásoknak a „listája”, amiket a társkereső gyakorolhat, csupán három praktikus eszközt ajánlottam. Amire igazából rá akartam mutatni az az, hogyha életünk berendezkedését nem kezdjük el fokozatosan átalakítani és nem dolgozunk ki olyan szokásformákat, amik támogatják társkeresési esélyeinket, akkor könnyen egyedül maradhatunk. Nem hiszek az „egyszer majd jön magától az igazi” meséjében, inkább tartom reálisnak a „segíts magadon és Isten is megsegít” állítását. Ehhez azonban fontos megteremteni a feltételeket.

Könnyűnek tűnő tanácsnak hangzanak mindezek, de meggyőződésem, hogy azok, akik elszoktak a randizástól, ismerkedéstől, nemigen tudják zökkenőmentesen alkalmazni az itt felsoroltakat.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu