Mit hívunk Open casting-nak a randizás világában?

A kifejezést a randitrendek meghatározói a filmes univerzumtól kölcsönözték: ha gyakorlatilag bárki jelentkezhet egy szereplőválogatásra, vagyis a színész kiválasztása nem úgy történik, hogy a rendező közvetlenül felkér valakit, hanem többeket meghallgatnak, akkor van szó Open casting-ról.

Hogyan lehet ezt értelmezni a társkeresés kapcsán? Gyakorlatilag arról van szó, hogy aki ezt a módszert választja, az nem ragaszkodik egyetlen típusú randipartnerhez, kilép a komfortzónájából, és másféle emberekkel is hajlandó találkozni, mint addig. Magyarul: nem bánja, ha valaki nem a zsánere, nem olyan típus, mint az eddigi partnerei, hanem máshonnan érkezik.

Példának okáért, ha valaki eddig csak nagyon sportos, nagyon jóképű, alfahím szerepre törő pasikkal jött össze, akik a végén sosem váltak be, akkor választhatja azt, hogy továbbra is ezt az egy típust hajkurássza, vagy azt, hogy nyit olyanok felé, akik annyira nem sportosak, nem jóképűek, és nem alfák: lehet, hogy a végén kiderül, hogy olyasvalakibe szeret bele, akire addig sose gondolt volna.

Minél szűkebbre szabott a „zsánerünk”, minél precízebben határozzuk meg, milyen típusra bukunk, annál valószínűbb, hogy ugyanazokkal a problémákkal fogunk szembesülni újra és újra. És minél nyitottabbak vagyunk másféle partnerek felé, annál változatosabb tapasztalatokra teszünk szert és annál nagyobb lesz az esélyünk arra, hogy megtaláljuk a legkielégítőbb kapcsolatot.

Nézzük az egészet ellenkező irányból: mennyivel könnyebb olyan emberekkel kommunikálni, ismerkedni, akik nem attól teszik függővé, hogy nyitnak-e felénk, hogy milyen a hajunk, a szemünk, a bőrünk színe, a testalkatunk, mennyit edzünk egy héten, mi a foglalkozásunk, pontosan azt gondoljuk-e a világról, mint ők, és így tovább.

Már csak azért is érdemes lekattanni az ún. zsánerről, mert az ugyanolyan típusú emberekhez vonzódás mögött általában gyerekkori traumák állnak. A szenvedélybetegek gyerekei például sokszor kerülnek szenvedélybetegek mellé társfüggőként. Aki gyerekként ahhoz szokott, hogy rosszul bánnak vele, vagy bizonytalan, hogy a szülei éppen dédelgetni akarják vagy ignorálják, az ehhez szokott hozzá és rossz kapcsolati mintákat ismétlő partnerek mellett érzi azt, hogy izgalmas az élete.

Ilyen esetben persze nem lesz olyan egyszerű a váltás, a horizont kitágítása, mint akkor, ha nincsenek a zsáner mögött különösebb traumák, csak éppen ez csípődött be valamiért: nagyon fiatalon olvastunk egy könyvet, láttunk egy filmet, amely olyan mélyen hatott ránk, hogy azóta is az az egy típus tetszik, amelyet ott találtunk.

Mindenképpen érdemes tisztázni, akár magunkban, akár egy baráttal vagy szakemberrel, vajon miért vonzódunk egy bizonyos fajta embertípushoz és mennyire tesz jót nekünk ez a vonzódás. Szeretnénk—e szabadulni a zsánertől, vagy éppen ellenkezőleg, nem is tartjuk lehetségesnek, hogy mások felé nyissunk? Ha nem tartjuk lehetségesnek, akkor ez miért van így?

Az Open casting-ban tulajdonképpen semmi új nincs, csak divatos kifejezés arra, ami mindig is létezett: minél nyitottabbak vagyunk, minél flexibilisebbek, elfogadóbbak, kíváncsibbak, annál könnyebben találunk partnert. Ráadásul kevésbé bolondulunk meg és követünk el őrültségeket csak azért, mert be akarunk vágódni olyasvalakinél, aki megtestesíti az ideálunkat. A zsánerben mindig benne rejlik a veszély, hogy túl nagy hatalommal ruházzuk fel és a kedvéért olyan dolgokra is kaphatóak vagyunk, amilyeneket józan állapotban sosem tennénk meg.

Ha nekünk magunknak nincs is zsánerünk, befolyásolhatnak olyan divatok, amelyek ugyancsak szűkítik a lehetséges partnerek körét, amennyiben engedünk a nyomásuknak. Főleg a fiatalok hajlamosak arra, hogy trendeket kövessenek és ha valaki nem simul bele az aktuális divatba, akkor cikinek érzik, hogy járjanak vele. Teszemazt nem olyan vékony, nem olyan magas, kevésbé drága ruhákat hord, mint ami menőnek számít, és ettől cikivé válik vele barátkozni… Hát még randizni…

A kortárscsoport nyomása legalább olyan bénító lehet, mint a gyerekkori traumák, és ha nem szállunk szembe ezekkel tudatosan, akkor rengeteg értékes embert zárunk ki az életünkből. Illetve mi magunk is válhatunk páriává, mert nem pont olyanok vagyunk, amilyennel valaki szívesen mutatkozna. Az Open casting mint felfogás ezen is segíthet: legalább felhívja a figyelmet arra, hogy ne csak azokat vegyük észre, akiket mindenki más is ajnároz, lássuk meg a szépséget, a vonzerőt kevésbé népszerű emberekben is. Mert az igenis ott van, csak a szemünket kell kinyitnunk.