Mennyi idő kell ahhoz, hogy úgy érezzük: párkapcsolat részesei vagyunk? (És nem csak képzelődünk?)

Sok társkereső bizonytalan abban a tekintetben, vajon, ha elkezdett randizni valakivel, mikor tekintheti magát a másik valódi partnerének. Mivel manapság már nem szükséges semmilyen kapcsolatra címkéket aggatni, viszonylag hosszú ideig lebeghetünk bizonytalanságban.

Hagyományosan a férfi mondja ki, ha már párkapcsolatként tekint egy randizásra, és sokszor nem is közvetlenül a nőnek, hanem olyan helyzetben nyilatkozik, amikor végre kénytelen valahogy bemutatni a hölgyet egy külső szereplőnek. Ilyenkor szokott kiderülni, minek is tekinti.

Mondhatja csak azt, hogy egy jóbarátom, ismerősöm, haverom (már azt is hallottam, hogy havercsajom) – ezzel egyértelművé téve, hogy a találkozgatás az ő szemében még nem jelent kapcsolatot, illetve nem akarja felvállalni a partnert. De ha úgy mutat be valakinek, hogy „a barátnőm, a kedvesem, a párom”, akkor végre megtudjuk, ő hogyan áll hozzánk.

Persze szó sincs arról, hogy a nőnek el kell fogadnia a felajánlott címkét (bár viszonylag ritka lehet, ha tiltakozik, főleg, nem a harmadik ember előtt). És arról sincs szó, hogy ne hozhatná fel a témát kettesben egy bizonyos idő elteltével. Csak azért a tapasztalat azt mutatja, hogy a férfiak többsége szereti, ha a kezdeményezést nem veszik ki a kezéből, bár az is igaz, hogy sok passzívabb pasi hagyja magát terelgetni, és még boldog is, amiért nem kell semmit eldöntenie.

Mennyi randizási idő után válik esedékessé a kapcsolat jellegének tisztázása? Ezt nagyon nehéz persze megmondani, de alapjában véve igaz, hogy a második-harmadik randin még korai, a huszadikig várni viszont inkább ciki. Úgy a nyolcadik és a tizenkettedik táján illene már tudnunk, hogy hosszabb távra tervezünk-e.

Nyilván az sem mindegy, mennyi idő alatt jutunk el az ikszedik randiig, vagyis milyen gyakran találkozunk és mi történik ezeken a találkákon. Mindketten alig várjuk, hogy lássuk egymást és ha együtt vagyunk, nem tudjuk levenni a kezünket a másikról? Vagy úgy két, három hetente nagy nehezen összehozunk valamit és még mindig feszengünk, mert nem találjuk a közös hangot?

Eljutottunk már az ágyig és jól éreztük magunkat? Összecsiszolódtunk valamelyest? Úgy érezzük, a kapcsolatunk erotikus része működik? Beszéltünk arról, hogy milyen az életfelfogásunk, milyen értékek mentén gondolkodunk, kitapasztaltuk, hogy összeegyeztethető-e az életstílusunk? Úgy érezzük, van közös jövőnk?

A kapcsolat tisztázására remek alkalom lehet egy rövidebb utazás, amikor teljesen egymásra tudunk koncentrálni és van idő mélyebb beszélgetéseket is folytatni. Így nehezebb is kibújni egy tisztázó kérdés alól, hiszen nincs hová menekülni. Persze ez rosszul is elsülhet, ha nem jó ütemben és nem jó hangnemben tesszük fel a kérdést vagy valljuk be az érzéseinket.


  

Soha ne követelőzzünk a kapcsolatot illetően! Ne mondjunk passzív agresszív dolgokat, ne kérjük számon a partneren, hogy miért nem nyilatkozott eddig. És ha esetleg időt kér, ha nem akar még állást foglalni, ne támadjunk rá és ne is sértődjünk meg! Lehet, hogy több időre van szüksége, lehet, hogy még tényleg fogalma sincs, hányadán áll velünk. Presszionálni nem szabad, mert attól csak elmenekül.

Mielőtt belevágnánk a vallomásba vagy kérdésbe, mérjük, reálisan mennyi az esély arra, hogy a partner hozzánk hasonlóan érez. Kifejezi valahogy a rajongását? Érzelmi támaszt is nyújt? Szerelmesen néz? (Igen, ez a nézés annyira tipikus, hogy látni lehet, de mindaddig nem tudjuk, mit is keressünk, amíg meg nem pillantjuk.)

Mielőtt ajtóstul rontanánk a házba, tegyünk apró utalásokat és figyeljük a reakciókat. Ne a saját érzéseinket elemezzük nonstop, hanem azt figyeljük, hogy belőle milyen reakciókat váltunk ki. Sajnos aki már kissé elborult a szerelemtől, hajlamos belelátni a másikba mindent, amire vágyik, ahelyett, hogy odafigyelne arra, amit a partnere közölni akar vele.

Igyekezzünk akkor nyilatkozni, amikor mindketten ellazultunk, kettesben vagyunk, jó a kedvünk. Vagyis akkor, amikor a legkisebb a visszautasítás kockázata. Noha meggyőződésem, hogy ha valaki bennünket akar, akkor rosszkedvűen is akarni fog, és fordítva. De próbáljunk olyan körülményeket teremteni, amelyekre később szívesen emlékszünk vissza.