A szultán tanácsosa, aki 100 nő közül válogathatott – I. rész: korlátozott racionalitás és döntéshozatal

A lélektan világának megismerése során az általam egyik legkedveltebb iránnyá az evolúciós pszichológia vált. Miért is? Nehéz erre választ adni, többek között azért, mert olykor meghökkentően, máskor igen egzakt módon képes volt válaszolni olyan férfi és nő között megjelenő viselkedésbeli összefüggésekre, melyek fölött való életünk során talán csak elsiklunk, vagy nem akarunk róla tudomást venni.

Az egyik kutatás a párkeresést vizsgálta, némileg matematikai, logikai rendszerbe helyezve azt. A hozomány problémáját úgy definiálta, hogy szereplőként megjelenítette a szultán tanácsosát, aki férfi, de még nem nős és 100, sorban elvonuló nő közül választhat partnert. A feladata az, hogy a legnagyobb hozománnyal járó feleséget tegye magáévá (más változatban: a legszebbet). Akit továbbenged, azt azonban már nem választhatja.

Én már ennél a modellezésnél, felvezetésnél is kissé megrökönyödtem, hiszen felmerült bennem az a kényes, szőrszálhasogató kérdés, hogy vajon melyik férfi rendelkezik akkora dominanciából, státuszból fakadó előnnyel, hogy a Föld lakosságához képest viszonylag szűk ismertségi köréből, ő 100 találomra megjelölt hölgy közül szabadon bármelyiket kiszemezhesse és „levadászhassa” magának? Nyilván van ilyen, de biztos nem a haranggörbe köztes állományát képezi e csoport.  Másfelől a „továbbengedés”, mint olyan sem feltétlenül jelent végérvényességet. Több párral is volt szerencsém találkozni, akik arról számoltak be, hogy társukkal már másodjára futnak neki kapcsolatuknak, miközben a külön töltött időintervallum alatt mással is jártak és most működik szerelmi életük. Ne ragadjunk le a „vajon a nő vagy a férfi választ e” filozófiai vitánál, mert a probléma ettől függetlenül érdekes és sokkal kézzelfoghatóbb és bizonyíthatóbb összefüggéseket érint.

Mégis mi az, ami ez alapján gondolkodásra késztethet bennünket? Például a következők:

1. Érdemes e halogatni a partnerválasztásnál, elengedni valakit csak azért, mert hátha jön „jobb, megfelelőbb”?
2. Ha túl korán mondunk igent és közben megérkezik valaki alkalmasabb az életünkbe, akkor mi lesz?
3. Van e ennek köze a valódi döntésekhez?

Utóbbi kérdésre egyértelműnek tűnik a válasz. Igen. Olyan ez, mint a parkolás problémája. Ha nem állok be egy helyre, akkor elfoglalhatja más is a területet.

Az első kettőre már szinte hallom is a kontrázásokat. Az élet egyszerű, mint a karikacsapás, el kell válni, szakítani, folytatni mással, azt kész. Minek bonyolítgatni, előre gondolkodni? Fő a spontaneitás! Csak hallgassunk a szívünkre, kommunikáljuk le a tutit, azt viszlát. Nem tudom, hogy ez ilyen egyszerű e akkor, ha van már három gyerek, egy közös vagyon és együtt töltött nyolc év múlt emléke, nem beszélve arról a mély elköteleződésről, amiben egykor még talán hittünk is valamennyire. Tehát a döntések komoly következményekkel járnak, melyek súlyát nem lehet könnyedén ledobni a vállunkról akkor, ha felelős embernek tartjuk magunkat.

Hogy visszatérjek a parkolás hasonlatára, egy dologban bizonyosan egyetértünk. Olyan világban élünk, ahol másoknak is vannak döntései, melyeken a mi párválasztásunk is múlik.

Néha találkozom férfiakkal, akik félénkségük miatt nem mernek kezdeményezni a nőknél. Ilyenkor jegyzem meg, hogy „ha ez a lány, akihez most nem mentél oda, pár napon belül megtalálja a hangot valaki mással, akivel elégedettnek és boldognak érzi majd magát, akkor az a másik pasas nemcsak arról határozott, hogy ő mit szeretne ettől a csajszitól, hanem arról is, hogy neked a jövőben marad e esélyed bármire is akkor, ha mégis rávennéd magad, hogy kezdeményezz őnála. Illetve, ha marad, akkor mennyivel lesz nehezebb hozzájutnod azokhoz a romantikus és szexuális örömökhöz, amit lehet, hogy könnyebben is megkaphattál volna.”

Hozzátehetnénk: OK, de sok nő van, tovább kell lépni, nem leragadni. Így is van. Azonban itt nem ez a fő szempont, hanem az, hogy a döntések meg nem hozatala legalább annyira (ha nem jobban) költségessé válhat társkeresési szinten, mint maga a döntés. Hiszen az idő, a korlátozott és bizonytalan információ, a kapacitás, a sebesség, amivel gondolkodunk mind-mind olyan korlátozó tényezők, amik megnehezítik a döntéshozatalt, főleg egy olyan környezetben, amit bizonyos mértékben szintén maguk a döntések határoznak meg. Ennek megkönnyítésére valók a heurisztikák, melyekre a későbbiekben még utalni fogok.

Mit értek a „környezet is részben döntések által” meghatározott kijelentés alatt? A környezet itt azt a kínálati palettát jeleníti meg, amihez igazítom megismerésem és motivációimat. Például, ha nekem az év legjobb albuma kell, akkor ahhoz tudnom kell azt is, hogy mások mit jelöltek meg annak. Eszerint, ha „jó pasit/nőt” akarok, akkor az múlhat a környezet megítélésén is, hogy mi tartozik ebbe a kategóriába. Hogy magunknak kell tudni, hogy mire vágyunk, nem a környezetnek megfelelni? Valóban. De mindannyian érezzük, hogy ez nem teljesen így működik, mert, ha egy férfi például valamiben sikeres karriert fut be és a sikerességhez szükséges validációt másoktól kapja meg, akkor ez igencsak megnöveli az esélyét annak, hogy bizonyos nők pont őt akarják megismerni. Vagy, ha visszalépünk a történelem fonalán pár száz évet, akkor kivehetőek úgynevezett házasodási szokások, amik különbséget tettek társadalmi rétegek között. Hogy kihez vagy kikhez mehetett hozzá egy arisztokrata kisasszony és kikhez nem, nos azt tízből kilencszer jóakarói már  korábban kikötötték helyette.

Hogy kiderüljön, mire jutott a szultán tanácsosa, olvasd el cikksorozatom jövő héten megjelenő részét is.

Írta: Lázár Gergely 

Forrás:

www.randidoctor.hu