Mikor mondjam el egy társkeresőn, ha valamilyen handicappel élek?

Kinek könnyű a társkeresés? Nagyon keveseknek. A legtöbb földi halandó küzd ezzel a témával, és ha online próbálkozik, olyasmivel is szembe kell néznie, amivel a való életben nem. Önreprezentációt kell előállítania, meg kell tudnia fogalmazni az igényeit (vagyis jó esetben ezt kellene tennie), és nem árt mérlegelnie, hogy milyen információkat osszon meg azonnal (a profiljába írva), és miket tartogasson későbbre. 

Ha például bármilyen lelki, szellemi, fizikai problémája van, dönthet úgy, hogy beleírja  a bemutatkozásába, így már előre tudhatja mindenki, hogy ő mondjuk autisztikus jellemzőkkel rendelkezik, valamilyen testi fogyatékosságal él vagy krónikus betegséggel küzd. Ha azonban beírja a profiljába ezek bármelyikét, a legtöbb látogató ezt az egyetlen problémát fogja róla megjegyezni és valószínűleg pörget tovább. Szóval nagy mértékben rontja a saját esélyeit. 

Választhatja azt, hogy némi ismerkedős levelezést követően még az első randi előtt közli, amit addig elhallgatott, de itt megint csak kockáztat: sokan fogják a szemére hányni, hogy becsapta őket, mert ha előre tudták volna, hogy mi a baja, akkor el se kezdenek ismerkedni vele. Vagy nem is az a baj, hogy valamilyen problémája van, hanem az, hogy megtévesztette őket. (Ez persze sokszor csak duma, amivel jól ki lehet magyarázni, valaki miért utasít vissza egy ilyen embert.)

 

A következő lehetőség, hogy csak a randin derül majd ki, mi a helyzet. Vagy, ha a probléma nem könnyen azonosítható, akkor talán az első alkalommal sem, csak később. Egy testi handicapet nem lehet elrejteni (na jó, azért létezik olyan, amit igen, de a legtöbb esetben erre kicsi az esély), de egy mentális problémát vagy spektrumzavart már sokkal egyszerűbben. Vagyis a partner előbb-utóbb észrevesz valamit, amit nem tud beazonosítani és amitől megzavarodik... 

Vegyük például az autizmust, amelynek rendkívül sok szintje, megnyilvánulási formája létezik. Általában problémás az ismeretlenekkel való kapcsolatba lépés, a szarkazmus, a humor beazonosítása, az illető hajlamos mindent szó szerint érteni, nem képes dekódolni arckifejezéseket, tehát nem tud megfelelően reagálni, olvasni a partner testbeszédében. 

Ha egy első randinak a másik ember úgy megy neki, hogy erről fogalma sincs, akkor szinte biztos, hogy szörnyen fog alakulni az egész. De ha valaki kiírja a profiljába, hogy autista vagyok, mint az Esőember, akkor mennyi esélye lesz találkozni valakivel? Bár épp az autizmus spektrum az, amelyről az utóbbi időben egyre többször írnak, regényekben, filmekben, sorozatokban fordul elő, tehát egyre többet tudunk arról is, mire számíthatunk egy ilyen embernél. 

Választhatjuk azt a megoldást is, hogy nem a diagnózisunkat írjuk a profilba, hanem leírjuk a nehézségeinket, tudományos magyarázat nélkül. Nem is konkrétan nehézségként tüntetve fel ezeket: szőjük be a jellemzésünkbe. 

Egész más a fizikai jellegű handicap. Ha a fotónkon jól látható és beazonosítható, akkor nem kell extra magyarázatot fűzni hozzá. De persze sok olyan probléma is van, ami fényképen nem érzékelhető. Megint csak a probléma jellegétől függően közölhetjük előbb vagy utóbb. Olyan extrém nehézséget, mint azt, hogy valaki sztómazsákkal kénytelen élni, másképp érdemes felvezetni, mint azt, hogy egy kicsit rövidebb az egyik lába, mint a másik, sántít, pszoriázisa van, és így tovább. 



Semmit nem kötelező kiírnunk a profilunkba, hiszen ezek extrém érzékeny információk, ugyanakkor eltitkolni sem tisztességes valaki elől, akinek az életére nagyon komolyan hat majd a problémánk, ha komoly érzelmi kapocs fejlődik köztünk. 

Handicaptől függően érdemes olyan sorstársakat keresni, akik házasságban vagy párkapcsolatban élnek és nem csak őket, hanem lehetőség szerint a partnereiket is megkérdezni arról, hogy szerintük, mikor és hogyan kellene prezentálni az adott problémát.  

Legkönnyebb a mentális problémákat eltitkolni, sokan még csak nincsenek is tisztában azzal, hogy ilyesmivel küzdenek, bár érzik, hogy valami nagyon nincs rendben, elutasítják, ha valaki segíteni akar nekik, és persze eszük ágában sincs orvoshoz fordulni. Pedig sok ilyen problémával együtt lehet élni, ha az ember elfogadja a tényt, hogy szüksége van a segítségre. Viszont épp a betegség jellege miatt nem képes ezt a tényt felismerni... 

Ha már egyáltalán mérlegeljük, hogyan és milyen formában kellene prezentálnunk a problémánkat, akkor jó úton járunk: felismertük, hogy ezt nem szabad a szőnyeg alá söpörnünk, és nem várhatjuk el másoktól, hogy észre se vegyék...