Érdemes-e megjátszani, hogy elérhetetlen vagy?

A társkeresés egyik legősibb módszere, ha valaki, általában a nő elérhetetlennek tünteti fel magát, vagy azt a benyomást akarja kelteni, hogy őt nagyon nehéz meghódítani.

Persze létezik olyan, aki tényleg elérhetetlen, mert foglalt, és meggyőződéses monogám, vagy egyszerűen nem érdekli az illető, aki őt meg szeretné hódítani… Illetve eleve nem érdekli a társkeresés, mert egyedül érzi jól magát, így nem hatnak rá a bevett csábítási trükkök. De most azt a kérdést fogjuk körüljárni, hogy ezt megjátszani mennyire érdemes olyannal szemben, aki valójában érdekel, illetve, hogy ennek a technikának milyen előnyei és hátrányai vannak.

Nagyon nem mindegy, milyen helyzetben és milyen jellegű kapcsolatban játsszuk el, hogy elérhetetlenek vagyunk. Ha rövid távon gondolkodunk, és a cél nem tartós kapcsolat, akkor a flörtölés dinamikáját megfűszerezheti a csiki-csuki játék. De csak úgy érdemes bevetni, ha nem vagyunk teljesen elérhetetlenek, hanem hol megközelíthetőnek tűnünk, hol visszahúzódunk. A váltakozásban rejlik a varázs, nem a teljes elzárkózásban.

Ugyanakkor túl sokáig nem folytathatjuk ezt a játékot, mert annyi energiabefektetés nem éri meg a másik félnek, hogy hosszan próbálkozzon, mikor az elérhető jutalom nem tűnik túl fontosnak. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy mit árul el valakiről, hogy kitart egy udvarlási játszma mellett akkor is, ha leginkább csak visszautasításban van része, vagy nem kap egyértelműen bátorító jeleket. Valószínű, hogy az ilyen ember nem igazán értünk van oda, hanem maga a játék vonzza és trófeát akar szerezni. Vagy éppen az jelent számára biztonságot, hogy nincs esélye, mert valójában nem akar kapcsolatot.

Ha mindketten trófeaként tekintünk egymásra, akkor ez lehet kellemes kaland, de valahol ott lesz a háttérben az üresség érzése is: nem valódi a kapcsolódás, nem lehettünk önmagunk, és amint elértük a beteljesülést, vége is a varázsnak.

Ha tartós kapcsolatban gondolkodunk, indokolt, hogy kezdetben tartózkodóbbak legyünk, ne menjünk bele könnyen az egészbe, az viszont, hogy megjátsszuk magunkat csak azért, hogy a másik érdeklődését felpiszkáljuk, vissza is üthet. Noha a csiki-csuki játék varázsa mindenképp izgalmasabbá teszi az ismerkedést, ennek mesterséges gerjesztése már a bizalom megszületése ellen hat. Ha úgy teszünk, mintha nem érdekelne a másik, vagy mintha nem is szeretnénk a kapcsolatot, az elbizonytalaníthatja és eltántoríthatja a partnert… Minél kevésbé dörzsölt és minél őszintébb személyiség, annál inkább.

Persze, vannak olyanok, akiknek az esetében ez a módszer hatásos: ők vagy a játék és a hódítás szerelmesei, vagy olyan személyiségek, akiknek meggyőződése, hogy nem érdemelnek többet, mint a sporadikus figyelem, a gyakori visszahúzódás: megelégszenek morzsákkal is, mert nem hiszik, hogy őszinte érdeklődést is kaphatnának.

De az egészséges lelkületű partner csak korlátozott ideig fogja elviselni, ha megjátsszuk magunkat. Aki valódi kapcsolatot szeretne és tényleg tetszik nekünk, azzal szemben az őszinteség sokkal célravezetőbb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy túl hamar túl sok érdeklődést kellene mutatnunk, vagy minden kétségünket, félelmünket meg kellene osztanunk vele. A kétségbeesés, a szorongás nem vonzza a lehetséges partnereket, illetve csak olyanokat vonz, akik ebből táplálkoznak, akik ezt később ki akarják használni.

Ha tehát egészséges, egyenrangú, szeretetteljes tartós kapcsolatra vágyunk, akkor az elérhetetlenség megjátszása teljesen felesleges és félrevezető. Ne legyünk túlbuzgók, ne akarjunk mindent azonnal, építsük fel fokozatosan a kapcsolatot: figyeljük a jeleket, a partner valóban irántunk érdeklődik, bennünket akar megismerni, vagy csak az udvarlási játék izgatja és ezért teper annyira…

Túl könnyen kaphatónak tűnni sem érdemes, mert mindenki azt tartja igazán értékesnek, amiért megdolgozik (nem csak férfi-nő vagy párkapcsolati viszonylatban), de túl elérhetetlennek se akarjunk látszani, mert azzal magunk alatt vágjuk a fát.